Megszülettem 1932. január 14-én a Budapest VIII. ker. Rigó utca 3-ba. Ötéves koromban, 1937-ben költöztünk a VII. ker. Síp utca 23-ba, a Magyar Királyi Dohányjövedék épületébe, szolgálati lakásba, édesapám akkori munkaviszonya révén. Két lakás volt egymás mellett az I. emeleten, az egyikben mi laktunk négyen nővéremmel és szüleimmel, a mellette lévőben özvegy nagymamám és nőtlen fia, Mathia Károly, tanár nagybátyám. Innen jártam iskolába a Mikszáth Kálmán térre, a Sacré Coeur Sophianumba.
1942-től aztán 1944. november elejéig a soproni Orsolya-zárdában voltam internátusban. Itt értem meg a német megszállást (március 19.) és a nyilas hatalomátvételt is (október 15.) Azt kérdeztük, mi lesz most ezután? Idejön a háború, mondták. Vége lett a tanításnak, bezárták az iskolát, mindenki hazamehetett.
Tovább...
Itthon ért az a trauma, hogy kilakoltattak az otthonunkból, mert az a gettó területére esett. (Mi a Síp utcában együtt éltünk az ott lakó pajeszos, ortodox hívő zsidókkal, elfogadtuk őket, sem a családunkban, sem az iskoláimban nem volt ez beszédtéma.) Hivatalos kilakoltatással kerültünk a Károly király út (ma Károly körút) 24-be, a zsidó háztulajdonos elhagyott lakásába. Az ott maradt berendezést egy szobában összezsúfolták, és minket a nagymamámék holmijával együtt beköltöztettek.
Itt, ennek a háznak a pincéjében éltük át a csupa idegen „betelepítettel” együtt az ostromot. Két hétig éltünk december végétől az óvóhelyen, a pincében. Egymás melletti ágyakban feküdtek ismeretlen emberek. Nekem már csak egy nyugágynyi hely jutott, dunyhával bélelték ki. Víz, villany nem volt. Vízért a Madách házaknál lévő csaphoz jártunk ki. Az óvóhelyen mécses világított. Hogy elfoglaljam magam, a mamám megtanított kötni. Ócska pamutból pulóvert kötöttem. Mécsvilágnál. 1945 januárjában a születésnapomon az ünnepi ebéd lószívpörkölt volt. Az utcán lelőtt lóból hozta haza a mamám a vértől csöpögő szívet.
A pesti ostrom 1945. január 19-én ért véget (a gettót január 18-án nyitották meg). A pincében vérhasjárvány tört ki (tisztálkodási lehetőség csekély volt).
Felkészültek a lakásokba a lakók. A pincében az egyik férfi megszólalt: „Megjöttek az elvtársak!” („Ez kommunista” – suttogták az emberek.) Aztán jöttek a „tovarisok” (elvtársak) a pincébe, és az ott talált férfiakat elvitték „malenkij robotra”. (Édesapám nem került közéjük, csodával határos módon megmenekült, mert éppen akkor felment a lakásba borotválkozni.)
A gettóból felszabadult Kriegler úr, a lakás (ház) tulajdonosa visszakérte a lakását. Semmi szállítójármű nem állt rendelkezésre, ezért apránként hurcolkodtunk vissza a Síp utcai lakásba. Több hétbe került, mire visszajutottunk az otthonunkba. A Síp utca 23. számú ház és a lakásunk is bezárt volt a gettósítás idején. Az ablakok a légnyomások miatt ki voltak törve, fatáblákat csuktunk be a szimpla ablak mellé, hideg volt így is. (A sebesre fagyott lábamat hónapokig kezelték.)
Nagyméretű gyerekkocsiban nekem kellett visszatolni a tűzifát a lakásba. Megszólítottak az utcán, van-e még ebből, ahonnan hozom (azt hitték, loptam). A fát átvittem a teljesen üres háztömbben lévő lakásunkba, ahol a fürdőszobában raktam fel. Nagy kiabálással bejöttek a házba az orosz katonák, berúgták az ajtót, s miután sötét volt a becsukott fatáblák miatt, nem találtak rám, elmentek. Nagyon féltem, „csapot-papot” otthagyva szaladtam vissza a Károly körúti lakásba.
13 éves kislány koromban szembesültem a háború borzalmaival. A havas utcákon halottak feküdtek, polgári áldozatok, elesett katonák, döglött lovak. A halottakat a köztereken hantolták el ideiglenesen. Legmegdöbbentőbb az volt, amikor láttam, hogy társzekereken (nyitott platós lovas kocsival) hozzák el a Klauzál téren összegyűjtött, megmerevedett – és megfagyott –, gettóban elhunyt zsidókat. Meztelenek és kopaszok voltak. Békeidőben ez a látvány hasonló lett volna a kirakati próbababákhoz. Az elhunytak tetemeit a Dohány utcai zsinagóga kertjében temették el.
Engem akkor ezek az átélések szinte felnőtté tettek. Addigi életemet kettéválasztotta „ostrom előtt–ostrom után”-ra.
Kakukktojás vagyok a „csillagos házak” ügyében, mert nem voltam közvetlenül érintve. A zsidónegyedben éltem katolikusként. A háború borzalmai mindenkit sújtottak. Sohasem szabad ennek megismétlődnie.
Comments
Megszülettem 1932. január 14-én a Budapest VIII. ker. Rigó utca 3-ba. Ötéves koromban, 1937-ben költöztünk a VII. ker. Síp utca 23-ba, a Magyar Királyi Dohányjövedék épületébe, szolgálati lakásba, édesapám akkori munkaviszonya révén. Két lakás volt egymás mellett az I. emeleten, az egyikben mi laktunk négyen nővéremmel és szüleimmel, a mellette lévőben özvegy nagymamám és nőtlen fia, Mathia Károly, tanár nagybátyám. Innen jártam iskolába a Mikszáth Kálmán térre, a Sacré Coeur Sophianumba.
1942-től aztán 1944. november elejéig a soproni Orsolya-zárdában voltam internátusban. Itt értem meg a német megszállást (március 19.) és a nyilas hatalomátvételt is (október 15.) Azt kérdeztük, mi lesz most ezután? Idejön a háború, mondták. Vége lett a tanításnak, bezárták az iskolát, mindenki hazamehetett.
Itthon ért az a trauma, hogy kilakoltattak az otthonunkból, mert az a gettó területére esett. (Mi a Síp utcában együtt éltünk az ott lakó pajeszos, ortodox hívő zsidókkal, elfogadtuk őket, sem a családunkban, sem az iskoláimban nem volt ez beszédtéma.) Hivatalos kilakoltatással kerültünk a Károly király út (ma Károly körút) 24-be, a zsidó háztulajdonos elhagyott lakásába. Az ott maradt berendezést egy szobában összezsúfolták, és minket a nagymamámék holmijával együtt beköltöztettek.
Itt, ennek a háznak a pincéjében éltük át a csupa idegen „betelepítettel” együtt az ostromot. Két hétig éltünk december végétől az óvóhelyen, a pincében. Egymás melletti ágyakban feküdtek ismeretlen emberek. Nekem már csak egy nyugágynyi hely jutott, dunyhával bélelték ki. Víz, villany nem volt. Vízért a Madách házaknál lévő csaphoz jártunk ki. Az óvóhelyen mécses világított. Hogy elfoglaljam magam, a mamám megtanított kötni. Ócska pamutból pulóvert kötöttem. Mécsvilágnál. 1945 januárjában a születésnapomon az ünnepi ebéd lószívpörkölt volt. Az utcán lelőtt lóból hozta haza a mamám a vértől csöpögő szívet.
A pesti ostrom 1945. január 19-én ért véget (a gettót január 18-án nyitották meg). A pincében vérhasjárvány tört ki (tisztálkodási lehetőség csekély volt).
Felkészültek a lakásokba a lakók. A pincében az egyik férfi megszólalt: „Megjöttek az elvtársak!” („Ez kommunista” – suttogták az emberek.) Aztán jöttek a „tovarisok” (elvtársak) a pincébe, és az ott talált férfiakat elvitték „malenkij robotra”. (Édesapám nem került közéjük, csodával határos módon megmenekült, mert éppen akkor felment a lakásba borotválkozni.)
A gettóból felszabadult Kriegler úr, a lakás (ház) tulajdonosa visszakérte a lakását. Semmi szállítójármű nem állt rendelkezésre, ezért apránként hurcolkodtunk vissza a Síp utcai lakásba. Több hétbe került, mire visszajutottunk az otthonunkba. A Síp utca 23. számú ház és a lakásunk is bezárt volt a gettósítás idején. Az ablakok a légnyomások miatt ki voltak törve, fatáblákat csuktunk be a szimpla ablak mellé, hideg volt így is. (A sebesre fagyott lábamat hónapokig kezelték.)
Nagyméretű gyerekkocsiban nekem kellett visszatolni a tűzifát a lakásba. Megszólítottak az utcán, van-e még ebből, ahonnan hozom (azt hitték, loptam). A fát átvittem a teljesen üres háztömbben lévő lakásunkba, ahol a fürdőszobában raktam fel. Nagy kiabálással bejöttek a házba az orosz katonák, berúgták az ajtót, s miután sötét volt a becsukott fatáblák miatt, nem találtak rám, elmentek. Nagyon féltem, „csapot-papot” otthagyva szaladtam vissza a Károly körúti lakásba.
13 éves kislány koromban szembesültem a háború borzalmaival. A havas utcákon halottak feküdtek, polgári áldozatok, elesett katonák, döglött lovak. A halottakat a köztereken hantolták el ideiglenesen. Legmegdöbbentőbb az volt, amikor láttam, hogy társzekereken (nyitott platós lovas kocsival) hozzák el a Klauzál téren összegyűjtött, megmerevedett – és megfagyott –, gettóban elhunyt zsidókat. Meztelenek és kopaszok voltak. Békeidőben ez a látvány hasonló lett volna a kirakati próbababákhoz. Az elhunytak tetemeit a Dohány utcai zsinagóga kertjében temették el.
Engem akkor ezek az átélések szinte felnőtté tettek. Addigi életemet kettéválasztotta „ostrom előtt–ostrom után”-ra.
Kakukktojás vagyok a „csillagos házak” ügyében, mert nem voltam közvetlenül érintve. A zsidónegyedben éltem katolikusként. A háború borzalmai mindenkit sújtottak. Sohasem szabad ennek megismétlődnie.