V. kerület, Nyugati tér 6.

(V., Berlini tér 6.)

Ismeri a ház történetét? Mesélje el!

Comments

Falus (Fried) Gabriella
2014. May 07., Wednesday

Itt laktak nagyszüleim, Rabinek Lajos (64 éves) és felesége (Irén 54 éves) az első emelet erkélyes lakásában. Velük élt dédnagymamám Günsberger Józsefné (89 éves). Amikor csillagos háznak kijelölték a házat, örültek, hogy nem kell elköltözniük; kb. szeptembertől velük laktam ott édesanyámmal együtt én is. Sokszor nem kellett villanyt használnunk, mert az ablakon bevilágított a szemben lévő házon lévő Schmoll paszta (cipőpaszta) reklám. 1944. október 15-én, mikor híre jött, hogy Magyarország kiugrik a háborúból, örömünkben kinyitottuk az erkélyajtót és zászlót tűztünk ki, amit nagyon gyorsan be kellett vennünk, mert a rádió bemondta a nyilas hatalomátvételt.

Rövidesen nyilasok jelentek meg a házban és összeterelték a zsidókat, köztük nagyszüleimet és dédnagymamámat is. Bennünket ott hagytak, mert volt egy svájci védlevelünk, ami ugyan hamis volt, de akkor nem vették még észre. Nagyszüleim korábban visszautasították annak lehetőségét, hogy nekik is szerezzünk ilyen védettséget, mondván, mi magyar állampolgárok vagyunk, hogy gondoljuk, hogy egy idegen állam védettségét kérjék.

Később tudtuk meg, hogy először az Óbudai Téglagyárba vitték őket, onnan gyalog terelték őket Németország felé. Egy szemtanú elmondása szerint mikor cukorbeteg nagymamám nem tudott tovább menni és leült, egy nyilas agyonlőtte őket. Dédnagymamámat, Günsberger Józsefnét pedig a gettóba vitték, ahol éhen halt.

Budapest ostroma alatt a ház kiégett, még láttam a lángokat, az üszkös falakat, amikor 1944. január 18-án, a felszabadulásunk után, mely egy védett házban ért, gyalog indultunk rokonaink keresésére.

Trencsényi Katalin
2014. February 19., Wednesday

Ez a Berlini (ma: Nyugati) tér sarkán álló csillagosház történetéből egy szelet, a nagymamám, Petrolay Margit Bújócska c. visszaemlékezésében találtam:

Tovább...

"Ilyen körülmények közt határoztam el, hogy felkeresem sógornõmet, akirõl csak annyit tudtam, hogy elköltözött a lakásából. Nem önszántából. Csillagos házba kellett átköltöznie. A ház a Berlini (a késõbbi Marx) tér sarkán állt, a Nyugati pályaudvar közelében, ahol egy városszerte ismert gyógyszertár volt akkoriban. Úgy tudtam, hogy a tulajdonos ad menedéket a sógornõmnek és kislányának. A kapott címen egy 3. emeleti lakásba becsöngettem. Az ajtón táblácska függött. Magyar, angol és német nyelven az volt olvasható, hogy az itt lakó személy, a lakás bérlõje angol állampolgár és legálisan tartózkodik itt. Egy hölgy nyitott ajtót. Bemutatkoztunk. Róla megtudtam: mint angol nevelõnõ áll alkalmazásban. A család ismeretlen helyre költözött, s õrá bízta a lakást. A Miss elmondta, hogy a házban az elõzõ nap nyilas csoport jelent meg, elrendelték, hogy a férfiak teljes felszerelésben jelenjenek meg az udvaron - majd sorbaállítva el is vitték a csoportot. A biztonságot nem tudja szavatolni. A sógornõmet megtaláltam ugyan, de kitûnt, hogy innen menni kell. A házmester csöngetett be, közölte, hogy a nyilasok megint itt vannak, sikerült beterelnie lakásába, és megpróbálja szóvaltartani õket. De figyelmeztetett: nem vagyunk biztonságban. A Missnek az az ötlete támadt, hogy minket átkísér a szomszéd lakásba. Megkérte az ittlakókat, fogadjanak be lakásukba. Azok nem nagy örömmel fogadták a látogatókat, de az emberség felülkerekedett bennük. Hagyták, hogy a Miss bevezessen minket a szobájukba, õk meg kivonultak a konyhába. Ezzel jelezték, nem az õ meghívásukra érkeztünk oda. A szoba hideg volt, a villanyt nem mertük bekapcsolni. Itt töltöttünk egy jó órát, amíg a házmester nem jött a Missnek jelenteni, hogy a nyilasok a lakásában italoznak. A földszinti házmesterlakásból fölhallatszott a danolásuk. Ettõl indíttatva megköszöntük a vendéglátást, visszatértünk a Misshez a gyógyszerész lakásába, és azonnal elkezdtünk csomagolni.

Sógornõm nagyon óvatos, félénk volt, nem merte vállalni, hogy elhagyja a lakást és kimenjen az utcára. Erélyes föllépésemre mégis elszánta magát. Késõbb átnéztem csomagját, kiderült, hogy olyan dolgok is voltak benne, amikre belátható ideig nem lesz szüksége, így például egy szakácskönyv. Ezt kiemeltem a csomagból, de egy újabb kutatáskor - már az indulás elõtt - mégis ott találtam. Újból kiraktam, de már úgy, hogy ne vegye észre. Majd eszébe jutott, hogy a kabátján nincs sárga csillag. Nehezen tudtam õt meggyõzni arról, hogy mostani akciónk szempontjából ez így helyénvaló. Elindultunk. Kimerészkedtünk a folyosóra. Aztán a lépcsõházba, s egy sötét csigalépcsõn elindultunk lefelé. Tapogatózva, lépcsõrõl lépcsõre hágva jutottunk le a földszintre. Rémületemre a kaput zárva találtam. A sötét kapualjban megjelent egy nõ, nem is láthattam, csak a hangját hallottam. Azt kérdezte: maguk azok? Mit lehetett válaszolni? Azt, hogy igen, mi vagyunk. Szó nélkül kinyitotta a kaput és mi kiléptünk. A kapu mellett egy katona állt. Se akkor nem derült ki, se késõbb, miért is állt ott. Õrségben? Randevúja volt? Tény, hogy nem állta utunkat.

Kézenfogva a kislányt, gyorsan az ún. Banánszigetre cipeltem õt anyjával együtt. Több villamosjáratnak volt ez végállomása. Szerencsés véletlen kedvezett nekünk, köd volt, sûrû köd. Az alakokat nem lehetett kivenni. Elsötétítés volt, esõ is permetezett. Az elsõ odaérkezõ villamosra föltuszkoltam rokonaimat, magam is fölszálltam. Mindjárt az ajtó mellett volt egy üres hely. Velem szemben egy asszony ült, aki megjegyezte csöndesen.

- A Pozsonyi utat kiürítik, a zsidókat mind elviszik.

Hogy az asszony mibõl következtetett arra, hogy mi menekülõk vagyunk, nem tudom.

A villamosról egy megállóval korábban szálltunk le, attól tartva, hogy esetleg valaki megfigyel minket, és követ. Gyalog érkeztünk a tömegszállásra. Ismét kettõvel többen lettünk."

(Petrolay Margit: Bújócska - részlet)