Sajnos erről a házról, ahol születésem óta laktam, csak a háború utáni időről tudok mesélni. Régebbi időkről a lakók nem beszéltek vagy nem akarták feltépni a sebeket, vagy tisztelték a többieket.
Annyit azért hallottam, hogy házmesterünk, akiről mindig azt mondták, hogy az utolsó igazi pesti házmester, Jókai Imre bácsi, állítólag mindenkit beengedett, aki bujkált és segített, ahogy tudott.
Tovább...
Hogy ebből a házból ki hogy élte át a háborút, nem sokat tudok. Körülbelül 8-9 éves lehettem, amikor megtudtam, hogy különböző vallások vannak, anyukámat kérdeztem, hogy játék közben miért mondják a gyerekek, hogy te Zsuzsi vagy Te meg Kati. Ekkor mondta el, hogy a zsidó gyerekeket és a katolikusokat így különböztetik meg. Na, ettől kezdve lett az én életem teljesen zűrzavaros. A papám zsidó családba született, de 18 éves korában egy tanárja vérig sértette és erre ő kijelentette, mától nem vagyok zsidó, hanem református. A mamám árva volt, őt örökbe fogadta egy gyermektelen házaspár, akik katolikusok voltak. Az anyai nagyszüleim is katolikusnak születtek, tehát anyám is az volt, így mi a bátyámmal szintén katolikusoknak lettünk megkeresztelve. De igazából a család ateista volt.
Visszatérve a házra: egy mai budapesti házról azt el sem lehet képzelni, hogy úgy éljenek, mint mi. Teljes békességben éltünk, mindenki ismert mindenkit, senki nem bántotta a másikat. Nem voltak szoros barátságok, de a férfiak hétvégén együtt ultiztak, mi gyerekek az udvaron együtt játszottunk, egyszer betanultuk a János vitézt és előadtuk az udvaron a szülőknek. A hatodik emeleten az egykori mosókonyhából csináltak egy 2 szobás lakást, ahova beköltözött egy 5 tagú család, a Sch-ék. Nagyobbak voltak a gyerekeik, nemigen voltunk együtt. Később hallottam, hogy a papa a háború idején nyilas volt. De erre nekem nincs és nem is volt semmilyen bizonyítékom. Évtizedekkel később olvastam egy újságcikket, hogy a kispesti metró végállomáson jobboldali fiatalok megtámadtak arabokat, nagy verekedés lett és egy fiú a magyarok közül ifj. Sch. volt.
1956-ban, mivel szemben velünk volt a Honvédelmi Minisztérium, ami előtt gyülekeztek az orosz csapatok, ezért a ház is súlyos sebeket kapott, mert azonnal lőttek, ha valami megmozdult. És mi a papámmal kíváncsi természetűek lévén, hason kimásztunk az erkélyre. Rögtön lőttek, de hogy ez ne ismétlődjön meg, még egy ágyúval is kaptunk. Akkor zuhant ki apámék plafonig érő könyvespolca az utcára.
A férfiak együtt mentek kenyérért a Glaznerhez és osztották szét a pincében, mert már akkor ott húztuk meg magunkat. Szomorú szülinapom volt november 4-én, de valakitől kaptam egy kis csokit.
A forradalom után a 2. emeletről egy zsidó család kivándorolt és mamámék egyik jó barátja és a felesége kapták meg a lakásukat (az unokahúguk valami nagy pártfunkci’ volt, ő intézte el).
Ekkor az ultik mellett már mentek a kanaszta partik is. És ameddig élt, a mi jó Jókai bácsink vigyázott a házra. Ez csak egy töredék, de órákig tudnék mesélni a lakókról, a gyerekeikről, a szomszédos házakról, ahol együtt éltük gyerekkorunkat Herskó János és Anna gyerekeivel, Hollós Ilonával és Bágya Andrással, a Vitray család egy részével és a híres Wittmann professzor úr fiával, Andrissal.
×××
1976-ban születtem ebbe a házba, a 4. emeleti lakás a nagyszüleimé volt, velük 1981-ig laktunk itt szüleimmel, édesanyámmal, aki szintén születése óta itt lakott, édesapámmal, nagymamámmal és nagypapámmal, rövid ideig a húgommal is. A lakás a kilencvenes évekig megvolt. Anyukámnak és a bátyjának is nagyon boldog fiatalkora volt a hasonló gyerekekkel / fiatalokkal. Szép nagy lakás volt, ünnepekkor a család mindig összegyűlt a hatalmas étkezőasztal körül.
Comments
Sajnos erről a házról, ahol születésem óta laktam, csak a háború utáni időről tudok mesélni. Régebbi időkről a lakók nem beszéltek vagy nem akarták feltépni a sebeket, vagy tisztelték a többieket.
Annyit azért hallottam, hogy házmesterünk, akiről mindig azt mondták, hogy az utolsó igazi pesti házmester, Jókai Imre bácsi, állítólag mindenkit beengedett, aki bujkált és segített, ahogy tudott.
Hogy ebből a házból ki hogy élte át a háborút, nem sokat tudok. Körülbelül 8-9 éves lehettem, amikor megtudtam, hogy különböző vallások vannak, anyukámat kérdeztem, hogy játék közben miért mondják a gyerekek, hogy te Zsuzsi vagy Te meg Kati. Ekkor mondta el, hogy a zsidó gyerekeket és a katolikusokat így különböztetik meg. Na, ettől kezdve lett az én életem teljesen zűrzavaros. A papám zsidó családba született, de 18 éves korában egy tanárja vérig sértette és erre ő kijelentette, mától nem vagyok zsidó, hanem református. A mamám árva volt, őt örökbe fogadta egy gyermektelen házaspár, akik katolikusok voltak. Az anyai nagyszüleim is katolikusnak születtek, tehát anyám is az volt, így mi a bátyámmal szintén katolikusoknak lettünk megkeresztelve. De igazából a család ateista volt.
Visszatérve a házra: egy mai budapesti házról azt el sem lehet képzelni, hogy úgy éljenek, mint mi. Teljes békességben éltünk, mindenki ismert mindenkit, senki nem bántotta a másikat. Nem voltak szoros barátságok, de a férfiak hétvégén együtt ultiztak, mi gyerekek az udvaron együtt játszottunk, egyszer betanultuk a János vitézt és előadtuk az udvaron a szülőknek. A hatodik emeleten az egykori mosókonyhából csináltak egy 2 szobás lakást, ahova beköltözött egy 5 tagú család, a Sch-ék. Nagyobbak voltak a gyerekeik, nemigen voltunk együtt. Később hallottam, hogy a papa a háború idején nyilas volt. De erre nekem nincs és nem is volt semmilyen bizonyítékom. Évtizedekkel később olvastam egy újságcikket, hogy a kispesti metró végállomáson jobboldali fiatalok megtámadtak arabokat, nagy verekedés lett és egy fiú a magyarok közül ifj. Sch. volt.
1956-ban, mivel szemben velünk volt a Honvédelmi Minisztérium, ami előtt gyülekeztek az orosz csapatok, ezért a ház is súlyos sebeket kapott, mert azonnal lőttek, ha valami megmozdult. És mi a papámmal kíváncsi természetűek lévén, hason kimásztunk az erkélyre. Rögtön lőttek, de hogy ez ne ismétlődjön meg, még egy ágyúval is kaptunk. Akkor zuhant ki apámék plafonig érő könyvespolca az utcára.
A férfiak együtt mentek kenyérért a Glaznerhez és osztották szét a pincében, mert már akkor ott húztuk meg magunkat. Szomorú szülinapom volt november 4-én, de valakitől kaptam egy kis csokit.
A forradalom után a 2. emeletről egy zsidó család kivándorolt és mamámék egyik jó barátja és a felesége kapták meg a lakásukat (az unokahúguk valami nagy pártfunkci’ volt, ő intézte el).
Ekkor az ultik mellett már mentek a kanaszta partik is. És ameddig élt, a mi jó Jókai bácsink vigyázott a házra. Ez csak egy töredék, de órákig tudnék mesélni a lakókról, a gyerekeikről, a szomszédos házakról, ahol együtt éltük gyerekkorunkat Herskó János és Anna gyerekeivel, Hollós Ilonával és Bágya Andrással, a Vitray család egy részével és a híres Wittmann professzor úr fiával, Andrissal.
×××
1976-ban születtem ebbe a házba, a 4. emeleti lakás a nagyszüleimé volt, velük 1981-ig laktunk itt szüleimmel, édesanyámmal, aki szintén születése óta itt lakott, édesapámmal, nagymamámmal és nagypapámmal, rövid ideig a húgommal is. A lakás a kilencvenes évekig megvolt. Anyukámnak és a bátyjának is nagyon boldog fiatalkora volt a hasonló gyerekekkel / fiatalokkal. Szép nagy lakás volt, ünnepekkor a család mindig összegyűlt a hatalmas étkezőasztal körül.