Most olvastam az interneten, hogy megemlékeznek a „csillagos házakról”. Ez inspirált engem, hogy emlékezzem. Miután én szeptember végén születtem 1944-ben, az én történetem nem pontosan a zsidók csillagos házakba való betelepítéséről szól, ezekről csak anyám és apám elég szűkszavú elbeszéléseiből tudok valamicskét. Az én emlékeim inkább a sárga-csillagos házba rekedtekről szól, azokról, akik nem tudtak visszatérni korábbi lakásaikba, és nem voltak képesek maguknak új, talán élhetőbb otthont teremteni. Ezek között voltak apámék is. A család egy sarokra az Izabella 52-től (ez az a ház) élt a Szófia utcában, egy utcai háromszobás komfortos lakásban. Az Izabella 52-be apám, anyám, nagyapám költöztek, később születtem meg én, de az 1946-ban született kishúgomnak is ez lett az otthona. A lakás a körfolyosós ház II. emeletén volt, udvari, a mai értelemben 1,5 szobás, komfort nélküli, bár a wc a lakásban volt. A bejárat a konyhából volt, ebből nyílt a nagyszoba, abból a keskeny félszoba, de a WC-be később apám berakott egy fafűtéses kályhát, fürdőkádat, és emlékeim szerint hetente 1-2 alkalommal nem lavórban, hanem fürdőkádban fürödhettünk, igaz, hogy ugyanabban a vízben, mert nem volt elég a melegvíz. Arra nem emlékszem, hogy miért nem tudták a régi lakást visszaszerezni, csak annyit tudok erről, hogy valakik beköltöztek oda. A lakásban egy vegyes tüzelésű kályha volt, amit később cseréltek ki a szülök cserépkályhára, majd abba a Héra-fűtésre. A kályha csak a szülői hálót fűtötte, de az ajtók nyitvatartásával elég kellemes volt a klíma. Mi gyerekek a körbejárható folyosókon rohangáltunk, és csak ritkán merészkedtünk be az igazán piszkos, pókhálós padlásra, ami egyébként többnyire zárva is. volt. Az ottrekedt családok nagyobb része igen szegény, többnyire beteg, öreg embereket jelentett. Igen gyakoriak voltak a temetések, továbbá nem volt ritka, hogy az öregekkel élő gyerekek is betegek voltak. Nem volt ritka a nem éppen normális zokogás, üvöltés, aminek okát mi nem igazán értettük. Akik elmentek, azok helyére igen vegyes lakók költöztek. Az utcai fronton jobbmódú családok laktak, ezek összkomfortos, világos lakások voltak. Az udvari frontra költözött például egy olyan család, ahol az alkoholista családfő éjjel is a folyosóra kergette feleségét és lányát, hangos volt a ház az ordibálástól. A nálam sokkal idősebb lány esetenként nálunk talált menedéket.
Tovább...
A nagyapámra nagyon büszke vagyok, foltozó suszter volt, a házzal szemben egy kis műhelyben dolgozott egy darabig, később már csak otthon a lakásban dolgozgatott, de miután sose volt szíve a talpalásért, sarkalásért pénzt kérni, illetve elég pénzt kérni, az apám vette meg az anyagokat, szögeket stb. hogy dolgozhasson. Még sokáig emlegették a környéken nagyapámat, Márton bácsit. A nagyapám és még 4-5 hasonló korú öreg az egyik földszinti lakásban ultizgattak, én mindig körülöttük sündörögtem, és kifutóként is működtem, cigarettát, stb. kértek és én boldogan rohantam, mindig volt néhány kedves szavuk, és persze pár szem cukrot is kaptam. A házhoz kötődik néhány híresség is, pl. egy ismert komikus színész; rövid ideig itt lakott egy nagyon ismert költő-zseni, a neveket azért nem írom, mert ha akarják, vagy a család, akkor megírhatják. Manapság nem igazán hiszem, hogy akad valaki is, aki azzal dicsekedne, hogy élete bizonyos hányadát az Izabella 52-ben, a volt sárga-csillagos házban élte le. Mindezek ellenére nem voltak kellemetlen emlékeim (egészen 1956-ig), a lakók nagyobb hányadára a segítő szándék, szolidaritás volt a jellemző, például ha krumplit hoztak a Hunyadi téri piacra, percek alatt mindenkinek szóltak, és már néhányan indultunk is sorba állni. Emlékszem arra is, hogy a pince melletti ablaktalan mosókonyha-szerű kis lakba költözött be Szollár néni, aki nem tudom miből élt, mindig rengeteg rongyot hordott a lakásnak nem nevezhető lukba, és a lakók szinte rendszeresen vittek ennivalót, amit mi gyereket is hordtunk neki. Bár rettenetes bűz volt a lakásban, de a néni szeretett minket, és mindig szívélyesen fogadott. Persze azért nagyon jó volt huszonéves koromban elköltözni olyan lakásba, ahol fürdőszoba volt, és a fűtéssel sem kellett sokat vesződni. Addig azonban meg kellett elégednünk a körülményekkel. Apám és anyám igen sokat dolgozott, és a legfőbb céljuk az volt, hogy a két lány tanuljon. Mindig került ennivaló, anyám boszorkányos ügyességgel teremtett elő szinte percek alatt különböző finomságokat. Persze nem voltam boldog, hogy csak a leértékelésekkor kaptunk új ruhát, vagy cipőt. De mindez nem a csillagos-házban létből fakadt.
1944 kora ősz, VI. Izabella utca 52. sz. csillagos házban sok átélt viszontagságok egyik epizódjának története:
Ebbe a bérházba 1938-ban, 11 éves koromban költöztünk szüleimmel és nővéremmel. A lift nélküli, körfolyosós házban általában alsó középosztályhoz tartozó, inkább szegénynek mondható emberek éltek. Koromnál fogva csak részben érzékeltem a közelgő veszélyt, sőt tragédiákat. De eljött 1944. márc. 19-e, amikorra időközben felcseperedtem – jóllehet ez az időszak sem volt már egy gondtalan tini-kor, sőt inkább nevezhető egy ellopott, ellehetetlenített fiatalságnak mindaz, ami megelőzte és majd ami követte ezeket a napokat. Emiatt a mai idős napjaimig hiányérzetem van.
Tovább...
Miután az Izabella utca 52-ben laktunk – közel az Andrássy úthoz -, aznap összeszorult torokkal, teli félelemmel, saját szemünkkel láttuk, hogy vonultak a német tankok és harckocsik a Hősök tere felé. Majd a fegyelmezett menetoszlopokban német indulók kíséretében a csattogó csizmájú katonák sokasága masírozott. Hátborzongató volt. Otthon voltam, nem volt tanítás.
A helyzet napról-napra rosszabbodott. Ha jól emlékszem, még áprilisban rendelték el a csillagos házak létrehozását. Ez azt jelentette, hogy minden 10.-20. házra került rá a csillag, aki nem ilyen házban lakott, annak 2-3 napon belül el kellett hagynia otthonát és egy kijelölt házba valahogy bekéredzkedett. Persze a csillagos házakban lakó keresztények is sürgősen elhagyták lakásaikat, csakhogy ők válogathattak a berendezett, jobbnál jobb zsidó lakások között és ők vihették összes holmijukat.
Ha ezt szerencsének lehet nevezni, az Izabella u. 52-ből csillagos ház lett. Csakhogy lakásunkba további három családot kellett befogadnunk, meg még egy 80 éves nagymamát, aki egy kis motyóval érkezett hozzánk. Elképzelhető, hogy egy kis fürdőszobával és egy konyhával ennyi ember milyen állapotok között élt. Közben rendszeres volt a légiriadó. Ennivalónk alig volt, a kijárási tilalom miatt a pár óra alatt, amíg kimehettünk, megrohanták a gyér ellátottságú üzleteket.
Akkoriban még a házmester rendszer működött. Szolgálati lakás ellenében ezek felügyeltek a házirendre, takarítottak, stb. Na mi egy abszolút rossz indulatú, sőt az átlagosnál is antiszemitább, kegyetlen házmester házaspárt fogtunk ki, ez volt az egyetlen árja család a házban, akiknek feladatává tették a zsidók elleni szankciók betartásának szigorú ellenőrzését és feljelentési kötelezettséget írtak elő számukra. Ezek már csak félelemből is túlteljesítették a szükségest. Miután a házmester volt a házparancsnok, ha valami közlendője támadt, mozsárral kolompolt: erre mindenki kirohant a lakásból. Egy október végi vagy november eleji délben is hallottuk a kolompszót. Amikor kimentünk meghallgatni, láttuk, hogy az udvart ellepte egy nyilas kommandó raj, akik azt parancsolták, hogy most azonnal csomag nélkül mindenki jöjjön le az udvarra kabátban. Mi, mint a birkák - a hozzánk tartozó 6-7 hetes pólyást és egy 1 éves kisgyereket magunkhoz véve - tettünk eleget a parancsnak ellenszegülés nélkül, csak úgy, mint a ház összes többi lakója. Mikor összegyűlt a háznép, a nyilasok közölték, hogy elvisznek bennünket. Hogy hová, azt nem mondták, de a kapukulccsal volt bezárva, nehogy valaki kiszökjön. Mikor a lakások ajtaját magunk mögött nyitva hagyva már menetkészen álltunk, akkor hangzott el az elhíresült mondat: „ENGEDHETEM IKET?” kérdezte a házmester, majd kárörvendve kinyitotta a kaput és a ház lakóit kihajtották az utcára. Lehettünk vagy 150-200-an. Rövidesen láttunk más hasonló csoportokat is, majd ezeket egyesítve egy hosszú menetoszloppá váltunk. Kétoldalt fegyveres nyilas suhancok kísértek, ránk tartva a puskájukat, majd kiadták a vezényszót: Éljen Szálasi! Így meneteltünk hosszasan feltett karokkal, míg kiderült, hogy az úticél a Tattersahl (Ügetőpálya), ami a Keleti pályaudvar háta mögött volt. Alkonyatra értünk oda. Ez egy hatalmas, több ezer embert befogadni képes, üres terület volt, közel a Keleti és a Józsefvárosi pályaudvarhoz, innen szállítottak volna el másnap vagonokban. Ki tudja hova?
Eljött az este és az éjszaka, mindenki a földön ücsörgött Isten szabad ege alatt, teljesen összezsúfolódva, étlen-szomjan, felszerelés nélkül dideregve. Sírás-jajgatás, félelem mellett a legszörnyűbb emlékem erről az éjszakáról az, hogy egyszer csak mellettünk egy rokon epilepsziás rohamot kapott. Ezt nem részletezem, de ilyet én még sohasem láttam. Akkor értettem meg, hogy őt miért nem vitték el munkaszolgálatra. A reggelt összetörve, összefagyva értük meg, amikor elterjedt a hír, hogy elengednek bennünket, mindenki mehet haza. Szinte hihetetlen volt, de mégis így történt. Utólag értesültünk arról, hogy a több ezer embert érintő, vélhetően bevagonírozás céljából összegyűjtött zsidót Wallenberg közbenjárása mentette meg. Újra hazakecmeregtünk az Izabella utcai csillagos házba.
Ezután az eset után – de előtte is még sok izgalmas eseményt és halálfélelmet éltünk át. A 21 éves nővéremet e házból kilépve nyilas pribékek hurcolták el és soha többé nem láttuk.
A várva-várt felszabadulás csak óriási megkönnyebbülést hozott, de a lelki sérülésektől nem tudok szabadulni, sőt, minél idősebb vagyok, annál fájóbb ez az egész lidércnyomás.
Ma az ún. „szabad Magyarországon” az utóbbi időben egyre erőteljesebben visszatérnek az ordas eszmék, állandóan történik olyan esemény, ami a fájó sebeket felhasogatja. Részemről sokszorosan előálló félelmek és a jövőt illető rémképek, a múlt ködösítése miatt. Csak a valóságot tükröző, őszinte oktatási rendszer tudna a jelen és a jövő generációk fejében rendet teremteni. Még a töredékétől is féltem a családomat annak, amit én a múltban átéltem.
Comments
Most olvastam az interneten, hogy megemlékeznek a „csillagos házakról”. Ez inspirált engem, hogy emlékezzem. Miután én szeptember végén születtem 1944-ben, az én történetem nem pontosan a zsidók csillagos házakba való betelepítéséről szól, ezekről csak anyám és apám elég szűkszavú elbeszéléseiből tudok valamicskét. Az én emlékeim inkább a sárga-csillagos házba rekedtekről szól, azokról, akik nem tudtak visszatérni korábbi lakásaikba, és nem voltak képesek maguknak új, talán élhetőbb otthont teremteni. Ezek között voltak apámék is. A család egy sarokra az Izabella 52-től (ez az a ház) élt a Szófia utcában, egy utcai háromszobás komfortos lakásban. Az Izabella 52-be apám, anyám, nagyapám költöztek, később születtem meg én, de az 1946-ban született kishúgomnak is ez lett az otthona. A lakás a körfolyosós ház II. emeletén volt, udvari, a mai értelemben 1,5 szobás, komfort nélküli, bár a wc a lakásban volt. A bejárat a konyhából volt, ebből nyílt a nagyszoba, abból a keskeny félszoba, de a WC-be később apám berakott egy fafűtéses kályhát, fürdőkádat, és emlékeim szerint hetente 1-2 alkalommal nem lavórban, hanem fürdőkádban fürödhettünk, igaz, hogy ugyanabban a vízben, mert nem volt elég a melegvíz. Arra nem emlékszem, hogy miért nem tudták a régi lakást visszaszerezni, csak annyit tudok erről, hogy valakik beköltöztek oda. A lakásban egy vegyes tüzelésű kályha volt, amit később cseréltek ki a szülök cserépkályhára, majd abba a Héra-fűtésre. A kályha csak a szülői hálót fűtötte, de az ajtók nyitvatartásával elég kellemes volt a klíma. Mi gyerekek a körbejárható folyosókon rohangáltunk, és csak ritkán merészkedtünk be az igazán piszkos, pókhálós padlásra, ami egyébként többnyire zárva is. volt. Az ottrekedt családok nagyobb része igen szegény, többnyire beteg, öreg embereket jelentett. Igen gyakoriak voltak a temetések, továbbá nem volt ritka, hogy az öregekkel élő gyerekek is betegek voltak. Nem volt ritka a nem éppen normális zokogás, üvöltés, aminek okát mi nem igazán értettük. Akik elmentek, azok helyére igen vegyes lakók költöztek. Az utcai fronton jobbmódú családok laktak, ezek összkomfortos, világos lakások voltak. Az udvari frontra költözött például egy olyan család, ahol az alkoholista családfő éjjel is a folyosóra kergette feleségét és lányát, hangos volt a ház az ordibálástól. A nálam sokkal idősebb lány esetenként nálunk talált menedéket.
A nagyapámra nagyon büszke vagyok, foltozó suszter volt, a házzal szemben egy kis műhelyben dolgozott egy darabig, később már csak otthon a lakásban dolgozgatott, de miután sose volt szíve a talpalásért, sarkalásért pénzt kérni, illetve elég pénzt kérni, az apám vette meg az anyagokat, szögeket stb. hogy dolgozhasson. Még sokáig emlegették a környéken nagyapámat, Márton bácsit. A nagyapám és még 4-5 hasonló korú öreg az egyik földszinti lakásban ultizgattak, én mindig körülöttük sündörögtem, és kifutóként is működtem, cigarettát, stb. kértek és én boldogan rohantam, mindig volt néhány kedves szavuk, és persze pár szem cukrot is kaptam. A házhoz kötődik néhány híresség is, pl. egy ismert komikus színész; rövid ideig itt lakott egy nagyon ismert költő-zseni, a neveket azért nem írom, mert ha akarják, vagy a család, akkor megírhatják. Manapság nem igazán hiszem, hogy akad valaki is, aki azzal dicsekedne, hogy élete bizonyos hányadát az Izabella 52-ben, a volt sárga-csillagos házban élte le. Mindezek ellenére nem voltak kellemetlen emlékeim (egészen 1956-ig), a lakók nagyobb hányadára a segítő szándék, szolidaritás volt a jellemző, például ha krumplit hoztak a Hunyadi téri piacra, percek alatt mindenkinek szóltak, és már néhányan indultunk is sorba állni. Emlékszem arra is, hogy a pince melletti ablaktalan mosókonyha-szerű kis lakba költözött be Szollár néni, aki nem tudom miből élt, mindig rengeteg rongyot hordott a lakásnak nem nevezhető lukba, és a lakók szinte rendszeresen vittek ennivalót, amit mi gyereket is hordtunk neki. Bár rettenetes bűz volt a lakásban, de a néni szeretett minket, és mindig szívélyesen fogadott. Persze azért nagyon jó volt huszonéves koromban elköltözni olyan lakásba, ahol fürdőszoba volt, és a fűtéssel sem kellett sokat vesződni. Addig azonban meg kellett elégednünk a körülményekkel. Apám és anyám igen sokat dolgozott, és a legfőbb céljuk az volt, hogy a két lány tanuljon. Mindig került ennivaló, anyám boszorkányos ügyességgel teremtett elő szinte percek alatt különböző finomságokat. Persze nem voltam boldog, hogy csak a leértékelésekkor kaptunk új ruhát, vagy cipőt. De mindez nem a csillagos-házban létből fakadt.
1944 kora ősz, VI. Izabella utca 52. sz. csillagos házban sok átélt viszontagságok egyik epizódjának története:
Ebbe a bérházba 1938-ban, 11 éves koromban költöztünk szüleimmel és nővéremmel. A lift nélküli, körfolyosós házban általában alsó középosztályhoz tartozó, inkább szegénynek mondható emberek éltek. Koromnál fogva csak részben érzékeltem a közelgő veszélyt, sőt tragédiákat. De eljött 1944. márc. 19-e, amikorra időközben felcseperedtem – jóllehet ez az időszak sem volt már egy gondtalan tini-kor, sőt inkább nevezhető egy ellopott, ellehetetlenített fiatalságnak mindaz, ami megelőzte és majd ami követte ezeket a napokat. Emiatt a mai idős napjaimig hiányérzetem van.
Miután az Izabella utca 52-ben laktunk – közel az Andrássy úthoz -, aznap összeszorult torokkal, teli félelemmel, saját szemünkkel láttuk, hogy vonultak a német tankok és harckocsik a Hősök tere felé. Majd a fegyelmezett menetoszlopokban német indulók kíséretében a csattogó csizmájú katonák sokasága masírozott. Hátborzongató volt. Otthon voltam, nem volt tanítás.
A helyzet napról-napra rosszabbodott. Ha jól emlékszem, még áprilisban rendelték el a csillagos házak létrehozását. Ez azt jelentette, hogy minden 10.-20. házra került rá a csillag, aki nem ilyen házban lakott, annak 2-3 napon belül el kellett hagynia otthonát és egy kijelölt házba valahogy bekéredzkedett. Persze a csillagos házakban lakó keresztények is sürgősen elhagyták lakásaikat, csakhogy ők válogathattak a berendezett, jobbnál jobb zsidó lakások között és ők vihették összes holmijukat.
Ha ezt szerencsének lehet nevezni, az Izabella u. 52-ből csillagos ház lett. Csakhogy lakásunkba további három családot kellett befogadnunk, meg még egy 80 éves nagymamát, aki egy kis motyóval érkezett hozzánk. Elképzelhető, hogy egy kis fürdőszobával és egy konyhával ennyi ember milyen állapotok között élt. Közben rendszeres volt a légiriadó. Ennivalónk alig volt, a kijárási tilalom miatt a pár óra alatt, amíg kimehettünk, megrohanták a gyér ellátottságú üzleteket.
Akkoriban még a házmester rendszer működött. Szolgálati lakás ellenében ezek felügyeltek a házirendre, takarítottak, stb. Na mi egy abszolút rossz indulatú, sőt az átlagosnál is antiszemitább, kegyetlen házmester házaspárt fogtunk ki, ez volt az egyetlen árja család a házban, akiknek feladatává tették a zsidók elleni szankciók betartásának szigorú ellenőrzését és feljelentési kötelezettséget írtak elő számukra. Ezek már csak félelemből is túlteljesítették a szükségest. Miután a házmester volt a házparancsnok, ha valami közlendője támadt, mozsárral kolompolt: erre mindenki kirohant a lakásból. Egy október végi vagy november eleji délben is hallottuk a kolompszót. Amikor kimentünk meghallgatni, láttuk, hogy az udvart ellepte egy nyilas kommandó raj, akik azt parancsolták, hogy most azonnal csomag nélkül mindenki jöjjön le az udvarra kabátban. Mi, mint a birkák - a hozzánk tartozó 6-7 hetes pólyást és egy 1 éves kisgyereket magunkhoz véve - tettünk eleget a parancsnak ellenszegülés nélkül, csak úgy, mint a ház összes többi lakója. Mikor összegyűlt a háznép, a nyilasok közölték, hogy elvisznek bennünket. Hogy hová, azt nem mondták, de a kapukulccsal volt bezárva, nehogy valaki kiszökjön. Mikor a lakások ajtaját magunk mögött nyitva hagyva már menetkészen álltunk, akkor hangzott el az elhíresült mondat: „ENGEDHETEM IKET?” kérdezte a házmester, majd kárörvendve kinyitotta a kaput és a ház lakóit kihajtották az utcára. Lehettünk vagy 150-200-an. Rövidesen láttunk más hasonló csoportokat is, majd ezeket egyesítve egy hosszú menetoszloppá váltunk. Kétoldalt fegyveres nyilas suhancok kísértek, ránk tartva a puskájukat, majd kiadták a vezényszót: Éljen Szálasi! Így meneteltünk hosszasan feltett karokkal, míg kiderült, hogy az úticél a Tattersahl (Ügetőpálya), ami a Keleti pályaudvar háta mögött volt. Alkonyatra értünk oda. Ez egy hatalmas, több ezer embert befogadni képes, üres terület volt, közel a Keleti és a Józsefvárosi pályaudvarhoz, innen szállítottak volna el másnap vagonokban. Ki tudja hova?
Eljött az este és az éjszaka, mindenki a földön ücsörgött Isten szabad ege alatt, teljesen összezsúfolódva, étlen-szomjan, felszerelés nélkül dideregve. Sírás-jajgatás, félelem mellett a legszörnyűbb emlékem erről az éjszakáról az, hogy egyszer csak mellettünk egy rokon epilepsziás rohamot kapott. Ezt nem részletezem, de ilyet én még sohasem láttam. Akkor értettem meg, hogy őt miért nem vitték el munkaszolgálatra. A reggelt összetörve, összefagyva értük meg, amikor elterjedt a hír, hogy elengednek bennünket, mindenki mehet haza. Szinte hihetetlen volt, de mégis így történt. Utólag értesültünk arról, hogy a több ezer embert érintő, vélhetően bevagonírozás céljából összegyűjtött zsidót Wallenberg közbenjárása mentette meg. Újra hazakecmeregtünk az Izabella utcai csillagos házba.
Ezután az eset után – de előtte is még sok izgalmas eseményt és halálfélelmet éltünk át. A 21 éves nővéremet e házból kilépve nyilas pribékek hurcolták el és soha többé nem láttuk.
A várva-várt felszabadulás csak óriási megkönnyebbülést hozott, de a lelki sérülésektől nem tudok szabadulni, sőt, minél idősebb vagyok, annál fájóbb ez az egész lidércnyomás.
Ma az ún. „szabad Magyarországon” az utóbbi időben egyre erőteljesebben visszatérnek az ordas eszmék, állandóan történik olyan esemény, ami a fájó sebeket felhasogatja. Részemről sokszorosan előálló félelmek és a jövőt illető rémképek, a múlt ködösítése miatt. Csak a valóságot tükröző, őszinte oktatási rendszer tudna a jelen és a jövő generációk fejében rendet teremteni. Még a töredékétől is féltem a családomat annak, amit én a múltban átéltem.