Tizenkét éves voltam, amikor édesanyámmal és egyik nővéremmel 1944. június 17.-én a Király u. 42. sz. alatti csillagos házba költöztünk. A nyár közepe táján megfáztam, tüdőgyulladást kaptam. Ráadásul két hét elteltével skarlát tört ki rajtam. Járványkórházba szállítottak volna, de édesanyám könyörgésére a gyerekorvos hozzájárult, hogy otthon maradjak. Ez hat héten át tartó elkülönítést jelentett (a fertőzés veszélyére a lakás bejárata mellé kiragasztott, hivatalos vörös cédula hívta fel a figyelmet), és a légiriadók alatt nem mehettem le a többi lakóval az óvóhelyre. Legendy bácsi, a házmester, a pincében egy külön kis beugrót biztosított számunkra, ahol a légiriadó alatt meghúzhattuk magunkat.
Tovább...
A Szálasi-puccs után, ha jól tudom, október 17.-én1 néhány nyilas bejött a házba. Mindenkit leparancsoltak az udvarra, azzal, hogy fegyvereket keresnek. Minden lakást nyitva kellett hagyni, semmit nem vihettünk magunkkal. A ház udvarán sorba állítottak minket, azután egy Kertész utca 33-35. számú (?)2 kétudvaros házba kísértek. A nőket az egyik, a férfiakat a másik udvarba irányították. Később katonák vették át az őrzésünket. Azt rebesgették, hogy majd a németeknek fognak átadni. Két éjszakát az udvaron, a kövön töltöttünk. Harmadnap szabadon engedtek, így, visszasiethettünk a Király utcai lakásba.
A Király utcai házmester akkor is bizonyította emberségét, sőt bátorságát, amikor egy alkalommal egy nyilas egy rendőrrel járta végig a lakásokat, embereket gyűjtve, állítólag munkára. Édesanyámat is el akarták vinni, és Legendy bácsinak köszönhettük, hogy erre nem került sor. Meg tudta győzni az embervadászokat, hogy a súlyos betegségen éppen csak átesett gyerek nem maradhat egyedül.
Novemberben édesanyámnak sikerült a pápai nunciatúrán védlevelet szereznie, így védett házba kellett költöznünk. A Dohány utca 47. sz. ház kis földszinti, udvari lakásában kaptunk szállást. Engem édesanyám egy vöröskeresztes gyermekotthonban (Andrássy út és Munkácsy Mihály u. sarok)3 helyezett el. December 2-án a nyilasok a ház udvarára gyűjtötték a zsidó lakókat. Édesanyám és nővérem volt otthon. A felmutatott védleveleket összetépték, mindenkit sorba állítottak és a sort, nem lehetett tudni hova, útnak indították. Amíg a nyilasok az utcán a sort igazgatták, sikerült mindkettőjüknek a menetből kilépni, és a sárga csillagot letépve a járókelők között elvegyültek. Éjszakára nővérem ismerősei fogadták be őket; ez egy munkáscsalád volt a Visegrádi utca végén. Másnap édesanyám kihozott a gyermekotthonból, mert azt hallotta, hogy egy hasonló otthonból éjszaka elvitték a gyerekeket. Nővérem jótevői ezután már nem tudtak befogadni, veszélyben voltak, mert több embert rejtegettek. Visszamentünk hát a Király u. 42-be. Legendy bácsi éjszakára beengedett az elhagyott lakásunkba. Nappal édesanyám és nővérem megpróbált házvezetőnői, vagyis olyan állást találni, ahol a munka mellett szállásunk is lett volna. Elmentünk a Vigadó félig lebombázott épületébe, ahol állásközvetítő hivatalt állítottak fel menekültek részére. Előadtuk a mesét, hogy az orosz megszállás elől menekültünk, mint sokan mások, de már nincs erőnk tovább menni. Nővéremnek sikerült elhelyezkednie háztartási alkalmazottként, de anyám velem, gyerekkel együtt sehol nem kellett. Így nappal az utcán kószáltunk, állandóan rettegve, hogy esetleg felismer valaki, és átad a nyilasoknak, este pedig ismét bekéredzkedtünk a Király utcai lakásba. Legendy bácsi beengedett, és ezután az ő jóvoltából kb. egy héten át legalább éjszakánként viszonylagos biztonságban voltunk.
Néhány nap múlva (ha jól tudom, december 10.-től)4 zsidók már egyáltalán nem tartózkodhattak a gettón kívül. Végső menedékként kimentünk Újpestre, ahol édesanyám egyik nagybátyjának keresztény özvegyét kerestük meg. Teréz néninek kis trafikja volt az Árpád úton, a víztorony közelében. Abban reménykedtünk, hogy ő talán tud segíteni nekünk az elrejtőzésben az oroszok bejöveteléig. Megrémült, amikor meglátott minket. Nem csak azért, mert szinte csontig soványodott, ijesztő látványt nyújtottunk, hanem mert – mint megtudtuk tőle – a trafik szomszédságában nyilasház volt, ahonnan gyakran jártak a trafikba cigarettáért. Kiterjedt rokonságunk révén sokan ismertek minket Újpesten és előfordulhatott volna, hogy valaki felismer. Úgyhogy gyorsan betuszkolt a trafik mögötti kis lakásába. Megebédeltetett minket, és amíg törte a fejét, hogy tudna segíteni rajtunk, betoppant egy unokahúga Dunakesziről. A rokonságnak ezt az ágát nem ismertük. Teréz néni úgy mutatott be minket Mariskának, mint szolnoki ismerőseit, akik sok viszontagság után már nem akarnak tovább menekülni, és szállást keresnek mindaddig, amíg vissza nem térhetnek az otthonukba. Mariska és a családja befogadott minket. Nemsokára Dunakesziért is megkezdődtek a harcok, és december 28.-án ott értük meg a felszabadulást.
1 - Mások történeteiből talán kiderül, hogy jól emlékszem-e a dátumra. Akkor egyértelművé kell tenni.
2 - Szeretném tudni a házszámot, mert csak feltételezem, hogy ez az a ház. Itt is mások történetei segítenének.
3 - Mit lehet tudni erről a gyermekotthonról? Mi lett a gyerekek sorsa?
4 - Rendelettel szabályozták, és nagy plakátokon hirdették a határidőt.
Comments
Egy embermentő: Legendy Gyula
Tizenkét éves voltam, amikor édesanyámmal és egyik nővéremmel 1944. június 17.-én a Király u. 42. sz. alatti csillagos házba költöztünk. A nyár közepe táján megfáztam, tüdőgyulladást kaptam. Ráadásul két hét elteltével skarlát tört ki rajtam. Járványkórházba szállítottak volna, de édesanyám könyörgésére a gyerekorvos hozzájárult, hogy otthon maradjak. Ez hat héten át tartó elkülönítést jelentett (a fertőzés veszélyére a lakás bejárata mellé kiragasztott, hivatalos vörös cédula hívta fel a figyelmet), és a légiriadók alatt nem mehettem le a többi lakóval az óvóhelyre. Legendy bácsi, a házmester, a pincében egy külön kis beugrót biztosított számunkra, ahol a légiriadó alatt meghúzhattuk magunkat.
A Szálasi-puccs után, ha jól tudom, október 17.-én1 néhány nyilas bejött a házba. Mindenkit leparancsoltak az udvarra, azzal, hogy fegyvereket keresnek. Minden lakást nyitva kellett hagyni, semmit nem vihettünk magunkkal. A ház udvarán sorba állítottak minket, azután egy Kertész utca 33-35. számú (?)2 kétudvaros házba kísértek. A nőket az egyik, a férfiakat a másik udvarba irányították. Később katonák vették át az őrzésünket. Azt rebesgették, hogy majd a németeknek fognak átadni. Két éjszakát az udvaron, a kövön töltöttünk. Harmadnap szabadon engedtek, így, visszasiethettünk a Király utcai lakásba.
A Király utcai házmester akkor is bizonyította emberségét, sőt bátorságát, amikor egy alkalommal egy nyilas egy rendőrrel járta végig a lakásokat, embereket gyűjtve, állítólag munkára. Édesanyámat is el akarták vinni, és Legendy bácsinak köszönhettük, hogy erre nem került sor. Meg tudta győzni az embervadászokat, hogy a súlyos betegségen éppen csak átesett gyerek nem maradhat egyedül.
Novemberben édesanyámnak sikerült a pápai nunciatúrán védlevelet szereznie, így védett házba kellett költöznünk. A Dohány utca 47. sz. ház kis földszinti, udvari lakásában kaptunk szállást. Engem édesanyám egy vöröskeresztes gyermekotthonban (Andrássy út és Munkácsy Mihály u. sarok)3 helyezett el. December 2-án a nyilasok a ház udvarára gyűjtötték a zsidó lakókat. Édesanyám és nővérem volt otthon. A felmutatott védleveleket összetépték, mindenkit sorba állítottak és a sort, nem lehetett tudni hova, útnak indították. Amíg a nyilasok az utcán a sort igazgatták, sikerült mindkettőjüknek a menetből kilépni, és a sárga csillagot letépve a járókelők között elvegyültek. Éjszakára nővérem ismerősei fogadták be őket; ez egy munkáscsalád volt a Visegrádi utca végén. Másnap édesanyám kihozott a gyermekotthonból, mert azt hallotta, hogy egy hasonló otthonból éjszaka elvitték a gyerekeket. Nővérem jótevői ezután már nem tudtak befogadni, veszélyben voltak, mert több embert rejtegettek. Visszamentünk hát a Király u. 42-be. Legendy bácsi éjszakára beengedett az elhagyott lakásunkba. Nappal édesanyám és nővérem megpróbált házvezetőnői, vagyis olyan állást találni, ahol a munka mellett szállásunk is lett volna. Elmentünk a Vigadó félig lebombázott épületébe, ahol állásközvetítő hivatalt állítottak fel menekültek részére. Előadtuk a mesét, hogy az orosz megszállás elől menekültünk, mint sokan mások, de már nincs erőnk tovább menni. Nővéremnek sikerült elhelyezkednie háztartási alkalmazottként, de anyám velem, gyerekkel együtt sehol nem kellett. Így nappal az utcán kószáltunk, állandóan rettegve, hogy esetleg felismer valaki, és átad a nyilasoknak, este pedig ismét bekéredzkedtünk a Király utcai lakásba. Legendy bácsi beengedett, és ezután az ő jóvoltából kb. egy héten át legalább éjszakánként viszonylagos biztonságban voltunk.
Néhány nap múlva (ha jól tudom, december 10.-től)4 zsidók már egyáltalán nem tartózkodhattak a gettón kívül. Végső menedékként kimentünk Újpestre, ahol édesanyám egyik nagybátyjának keresztény özvegyét kerestük meg. Teréz néninek kis trafikja volt az Árpád úton, a víztorony közelében. Abban reménykedtünk, hogy ő talán tud segíteni nekünk az elrejtőzésben az oroszok bejöveteléig. Megrémült, amikor meglátott minket. Nem csak azért, mert szinte csontig soványodott, ijesztő látványt nyújtottunk, hanem mert – mint megtudtuk tőle – a trafik szomszédságában nyilasház volt, ahonnan gyakran jártak a trafikba cigarettáért. Kiterjedt rokonságunk révén sokan ismertek minket Újpesten és előfordulhatott volna, hogy valaki felismer. Úgyhogy gyorsan betuszkolt a trafik mögötti kis lakásába. Megebédeltetett minket, és amíg törte a fejét, hogy tudna segíteni rajtunk, betoppant egy unokahúga Dunakesziről. A rokonságnak ezt az ágát nem ismertük. Teréz néni úgy mutatott be minket Mariskának, mint szolnoki ismerőseit, akik sok viszontagság után már nem akarnak tovább menekülni, és szállást keresnek mindaddig, amíg vissza nem térhetnek az otthonukba. Mariska és a családja befogadott minket. Nemsokára Dunakesziért is megkezdődtek a harcok, és december 28.-án ott értük meg a felszabadulást.
1 - Mások történeteiből talán kiderül, hogy jól emlékszem-e a dátumra. Akkor egyértelművé kell tenni.
2 - Szeretném tudni a házszámot, mert csak feltételezem, hogy ez az a ház. Itt is mások történetei segítenének.
3 - Mit lehet tudni erről a gyermekotthonról? Mi lett a gyerekek sorsa?
4 - Rendelettel szabályozták, és nagy plakátokon hirdették a határidőt.