Születésem óta a Szófia utca 23-ban lakom, ezzel én vagyok a ház legrégibb lakója, a csillagos házzá jelölés időszakában másfél éves voltam. Így minden, amit tudok, elmesélésből tudom. Családom 1935 óta lakik itt, édesapám, Krausz György kikeresztelkedett zsidó volt – apja, Krausz Simon kérésére keresztelkedett meg a 10-es években testvérével együtt –, édesanyám, Temesi Gabriella keresztény volt, a bátyámat és engem születésünkkor kereszteltek meg. Édesapám navigációval foglalkozó mérnök volt, munkahelye, a Magyar Királyi Honvédség Repülő Kísérleti Intézet közbenjárására a zsidótörvények alól, így a sárga csillag viselése alól is, mentesült.
Tovább...
Házunk csillagos ház volt, a háromemeletes épület földszintjén és harmadik emeletén keresztények, az első és második emeleten zsidók laktak. Ez ’44 júniusa előtt is nagyjából így lehetett, bár olyan család is volt, aki valamelyik szomszéd utcából költözött át ide. Nem tudok arról, hogy egy lakásban több család kényszerült volna lakni 1944-ben. A házmester egy földszinti, udvari szoba-konyhás lakásban élt, tisztességes ember volt, a kijárási tilalom bevezetése után például ő vásárolt be a ház zsidó lakóinak.
Családom ’44 márciusa után a bombázások elől elköltözött Gödre, a hétvégi házba, az oroszok közeledtével azonban visszajöttünk Budapestre, amihez a szükséges letelepedési engedélyt ma is őrzöm. Az ostrom idején a ház férfijai adtak őrséget, kettesével, kétóránkénti váltásban, a ház bejárata melletti fülkében, amely jelenleg is áll. Itt volt a kolomp, amely légiriadókor figyelmeztette a ház lakóit, hogy menjenek le az óvóhelyre.
A házból két férfit vittek el munkaszolgálatra, egyikük nem tért haza, eltűntnek nyilvánították, özvegye és fia – aki ’56-ban disszidált – később is itt élt.
Egy alkalommal a nyilasok az udvaron sorakoztatták a zsidókat, amikor az egyik lakó (Székhelyi József nagymamája) felhívta a Honvédelmi Minisztérium irattárában – hamis papírokkal – irattárosként dolgozó fiát, Székhelyi Ferencet, aki hamarosan megjelent egy katonatiszttel és távozásra szólította fel a nyilasokat azzal, hogy a ház a Honvédelmi Minisztérium védelme alatt áll. Sajnos csak részleges sikert értek el: a kisgyermekes anyák gyermekükkel együtt, az idősek és egy mozgásában korlátozott nő maradhatott ugyan, de a többieket elvitték. 6–8 ember járta meg a haláltáborok valamelyikét, tudomásom szerint szerencsére mindenki visszatért, azonban még csak elmesélésből sem tudom, hogy min mehettek keresztül. Családom két emléket idézett fel ezzel kapcsolatban: azt, hogy Hahn Rózsi kopaszon tért haza, és azt, hogy édesanyám összetalálkozott a lépcsőházban a koncentrációs táborból épp akkor hazatérő Altmann bácsival, aki attól való rettegésében, hogy a családját tragédia érte, nem mert felmenni, a lépcsőfordulóban álldogált.
Hogy milyen gyakorisággal zaklatták házunk lakóit, nem tudom, egy esetet őrzött meg a családi emlékezet: ’44 karácsonyán, amikor édesapám és az Újvidékről hozzánk menekült anyai nagymamám öccse voltak őrségben, dörömböltek a nyilasok, édesapámék félelmükben nem mertek kilépni a fülkéből, mert tudták, hogy a nyilasok gyakran belelőnek a kapuba, akik, mivel nem tudtak bejutni, végül elmentek.
Az emlékek felidézéséhez és pontosításához Székhelyi Józsefet, akinek nagymamája és két nagynénje lakott itt (ő maga csak az 50-es években költözött ide) kerestem fel.
Érdi-Krausz György
(Lejegyezte: Piskolti Bernadett)
1936-os születésű vagyok, a Király utca 82.-ben laktunk, 1944 tavaszán innen költöztünk át a Szófia utca 23-as számú ház 2. emeleti lakásába az öcsémmel, várandós édesanyámmal. Ide költözött még édesanyám nővére az 1932-ben született fiával, valamint anyai nagyszüleim a Krisztina körútról és apai nagyszüleim a Szív utcából. Arra nem emlékszem, hogy éheztünk volna. A ház lakói ebben az időszakban inkább zárkózottak voltak, habár lettek volna velem egyidős gyerekek a házban, nem barátkoztunk, majd csak a háború után lettünk nyitottabbak. Édesapám és anyám nővérének a férje nem voltak velünk, munkaszolgálatban voltak. (Apám szerencsésen visszatért, azonban nagybátyám nem, őt eltűntnek nyilvánították.)
Tovább...
Öcsém ’44. szeptember 16-án született a Maros utcai kórházban, ez az időpont azért fontos, mert így be tudom határolni, hogy ez után történt, hogy egy alkalommal sorakoztatták a ház udvarán a zsidó lakókat, és elvitték őket, köztük két nagyapámat is, Donát Gyulát és Márkus Márkot és nagynénémet, Gyepes Béláné született Márkus Katalint. Nagyapáim először Theresienstadtba kerültek, majd onnan Buchenwaldba, itt látták őket utoljára, feltehetően itt haltak meg mindketten. (Anyai nagyapám, Márkus Márk órásmester üzlete a később bombatalálatot ért Alagút utca 1.-ben volt. A koncentrációs táborban dolgozhatott volna tovább órásként, de nem akart a másik nagyapámtól külön kerülni.) Nagynénémet Dachauba vitték, tolmácsolt, dolgozott, és volt energiája arra, hogy naplót vezessen, egy kockás füzetbe írt. Ezt a füzetet és más feljegyzéseket, fényképeket az ’56-ban Amerikába disszidált fia magával vitte nagynéném halála (1998) előtti utolsó találkozásukkor.
Édesapám barátja segítségével mindannyian (anyám, öcsém, nagymamáim, unokatestvérem és én) menlevelet kaptunk, ezzel eljutottunk a karmelita zárdába (nem tudom, hogy ez hol lehetett), itt bújtattak, majd miután a kolostort feljelentették, a nyilasok megszállták az épületet, és elvittek minket az újpesti nyilasházba. Innen nyilasok kíséretében gyalog mentünk a gettóba. Gyermekként egy emlékem van erről: a zárdában valakitől kaptam egy üveg baracklekvárt, ezt vittem a kezemben a gettó felé gyalogolva, de egy nyilas a puskatussal kiverte az üveget a kezemből. A gettóban a Wesselényi utcába kerültünk, én és unokatestvérem külön egy „gyermekotthonban” voltunk, anyám az öcsémmel „anyaotthonban” pár házzal arrébb. Emlékszem, voltak rendes nyilas vagy német katonák is: volt, aki kiengedett engem, és odamehettem az édesanyámék épületének rácsos kapujához, ő a kapun belül sírt, én a kapun kívül, de legalább kicsit láthattuk egymást. Később ismét együtt voltunk, így is talált meg minket a felszabadulás után egy ismerős, aki már keresett minket. Ekkor tértünk vissza a Szófia utcába. Unokatestvérem rövid időre árvaházba került, majd hozzánk, később édesanyja, a nagynéném is megérkezett Dachauból.
Sok dologra nem emlékszem, gyerekként nem is osztották meg velünk a felnőttek, hogy mi történik, később pedig nem nagyon kérdeztem. Nem volt tabu erről beszélni a családunkban, de nem sokszor idéztük fel, pláne nem részletesen az eseményeket. A nagynéném naplóját többször elolvastuk, és mindig rácsodálkoztunk, hogy hogyan volt képes arról írni, hogy Ausztriában – amikor megállt a vonat és rövid időre kiszállhattak a vagonból – milyen gyönyörű volt a táj. Anyám szerint ez az optimizmus hozta nagynénémet vissza. Egyébként anyám is bizakodó természet volt, mindig nagyon erősnek mutatkozott, abban sem kételkedett soha, hogy apám vissza fog térni a munkaszolgálatból.
A Szófia utca 23. bejárata fölötti sárga csillagra is emlékszem, valamint arra is, hogy anyám sokáig, egészen felnőtt korunkig őrizgette a szekrényben, a fehérneműk alatt a ruhákról levágott sárga csillagokat.
Comments
Születésem óta a Szófia utca 23-ban lakom, ezzel én vagyok a ház legrégibb lakója, a csillagos házzá jelölés időszakában másfél éves voltam. Így minden, amit tudok, elmesélésből tudom. Családom 1935 óta lakik itt, édesapám, Krausz György kikeresztelkedett zsidó volt – apja, Krausz Simon kérésére keresztelkedett meg a 10-es években testvérével együtt –, édesanyám, Temesi Gabriella keresztény volt, a bátyámat és engem születésünkkor kereszteltek meg. Édesapám navigációval foglalkozó mérnök volt, munkahelye, a Magyar Királyi Honvédség Repülő Kísérleti Intézet közbenjárására a zsidótörvények alól, így a sárga csillag viselése alól is, mentesült.
Házunk csillagos ház volt, a háromemeletes épület földszintjén és harmadik emeletén keresztények, az első és második emeleten zsidók laktak. Ez ’44 júniusa előtt is nagyjából így lehetett, bár olyan család is volt, aki valamelyik szomszéd utcából költözött át ide. Nem tudok arról, hogy egy lakásban több család kényszerült volna lakni 1944-ben. A házmester egy földszinti, udvari szoba-konyhás lakásban élt, tisztességes ember volt, a kijárási tilalom bevezetése után például ő vásárolt be a ház zsidó lakóinak.
Családom ’44 márciusa után a bombázások elől elköltözött Gödre, a hétvégi házba, az oroszok közeledtével azonban visszajöttünk Budapestre, amihez a szükséges letelepedési engedélyt ma is őrzöm. Az ostrom idején a ház férfijai adtak őrséget, kettesével, kétóránkénti váltásban, a ház bejárata melletti fülkében, amely jelenleg is áll. Itt volt a kolomp, amely légiriadókor figyelmeztette a ház lakóit, hogy menjenek le az óvóhelyre.
A házból két férfit vittek el munkaszolgálatra, egyikük nem tért haza, eltűntnek nyilvánították, özvegye és fia – aki ’56-ban disszidált – később is itt élt.
Egy alkalommal a nyilasok az udvaron sorakoztatták a zsidókat, amikor az egyik lakó (Székhelyi József nagymamája) felhívta a Honvédelmi Minisztérium irattárában – hamis papírokkal – irattárosként dolgozó fiát, Székhelyi Ferencet, aki hamarosan megjelent egy katonatiszttel és távozásra szólította fel a nyilasokat azzal, hogy a ház a Honvédelmi Minisztérium védelme alatt áll. Sajnos csak részleges sikert értek el: a kisgyermekes anyák gyermekükkel együtt, az idősek és egy mozgásában korlátozott nő maradhatott ugyan, de a többieket elvitték. 6–8 ember járta meg a haláltáborok valamelyikét, tudomásom szerint szerencsére mindenki visszatért, azonban még csak elmesélésből sem tudom, hogy min mehettek keresztül. Családom két emléket idézett fel ezzel kapcsolatban: azt, hogy Hahn Rózsi kopaszon tért haza, és azt, hogy édesanyám összetalálkozott a lépcsőházban a koncentrációs táborból épp akkor hazatérő Altmann bácsival, aki attól való rettegésében, hogy a családját tragédia érte, nem mert felmenni, a lépcsőfordulóban álldogált.
Hogy milyen gyakorisággal zaklatták házunk lakóit, nem tudom, egy esetet őrzött meg a családi emlékezet: ’44 karácsonyán, amikor édesapám és az Újvidékről hozzánk menekült anyai nagymamám öccse voltak őrségben, dörömböltek a nyilasok, édesapámék félelmükben nem mertek kilépni a fülkéből, mert tudták, hogy a nyilasok gyakran belelőnek a kapuba, akik, mivel nem tudtak bejutni, végül elmentek.
Az emlékek felidézéséhez és pontosításához Székhelyi Józsefet, akinek nagymamája és két nagynénje lakott itt (ő maga csak az 50-es években költözött ide) kerestem fel.
Érdi-Krausz György
(Lejegyezte: Piskolti Bernadett)
1936-os születésű vagyok, a Király utca 82.-ben laktunk, 1944 tavaszán innen költöztünk át a Szófia utca 23-as számú ház 2. emeleti lakásába az öcsémmel, várandós édesanyámmal. Ide költözött még édesanyám nővére az 1932-ben született fiával, valamint anyai nagyszüleim a Krisztina körútról és apai nagyszüleim a Szív utcából. Arra nem emlékszem, hogy éheztünk volna. A ház lakói ebben az időszakban inkább zárkózottak voltak, habár lettek volna velem egyidős gyerekek a házban, nem barátkoztunk, majd csak a háború után lettünk nyitottabbak. Édesapám és anyám nővérének a férje nem voltak velünk, munkaszolgálatban voltak. (Apám szerencsésen visszatért, azonban nagybátyám nem, őt eltűntnek nyilvánították.)
Öcsém ’44. szeptember 16-án született a Maros utcai kórházban, ez az időpont azért fontos, mert így be tudom határolni, hogy ez után történt, hogy egy alkalommal sorakoztatták a ház udvarán a zsidó lakókat, és elvitték őket, köztük két nagyapámat is, Donát Gyulát és Márkus Márkot és nagynénémet, Gyepes Béláné született Márkus Katalint. Nagyapáim először Theresienstadtba kerültek, majd onnan Buchenwaldba, itt látták őket utoljára, feltehetően itt haltak meg mindketten. (Anyai nagyapám, Márkus Márk órásmester üzlete a később bombatalálatot ért Alagút utca 1.-ben volt. A koncentrációs táborban dolgozhatott volna tovább órásként, de nem akart a másik nagyapámtól külön kerülni.) Nagynénémet Dachauba vitték, tolmácsolt, dolgozott, és volt energiája arra, hogy naplót vezessen, egy kockás füzetbe írt. Ezt a füzetet és más feljegyzéseket, fényképeket az ’56-ban Amerikába disszidált fia magával vitte nagynéném halála (1998) előtti utolsó találkozásukkor.
Édesapám barátja segítségével mindannyian (anyám, öcsém, nagymamáim, unokatestvérem és én) menlevelet kaptunk, ezzel eljutottunk a karmelita zárdába (nem tudom, hogy ez hol lehetett), itt bújtattak, majd miután a kolostort feljelentették, a nyilasok megszállták az épületet, és elvittek minket az újpesti nyilasházba. Innen nyilasok kíséretében gyalog mentünk a gettóba. Gyermekként egy emlékem van erről: a zárdában valakitől kaptam egy üveg baracklekvárt, ezt vittem a kezemben a gettó felé gyalogolva, de egy nyilas a puskatussal kiverte az üveget a kezemből. A gettóban a Wesselényi utcába kerültünk, én és unokatestvérem külön egy „gyermekotthonban” voltunk, anyám az öcsémmel „anyaotthonban” pár házzal arrébb. Emlékszem, voltak rendes nyilas vagy német katonák is: volt, aki kiengedett engem, és odamehettem az édesanyámék épületének rácsos kapujához, ő a kapun belül sírt, én a kapun kívül, de legalább kicsit láthattuk egymást. Később ismét együtt voltunk, így is talált meg minket a felszabadulás után egy ismerős, aki már keresett minket. Ekkor tértünk vissza a Szófia utcába. Unokatestvérem rövid időre árvaházba került, majd hozzánk, később édesanyja, a nagynéném is megérkezett Dachauból.
Sok dologra nem emlékszem, gyerekként nem is osztották meg velünk a felnőttek, hogy mi történik, később pedig nem nagyon kérdeztem. Nem volt tabu erről beszélni a családunkban, de nem sokszor idéztük fel, pláne nem részletesen az eseményeket. A nagynéném naplóját többször elolvastuk, és mindig rácsodálkoztunk, hogy hogyan volt képes arról írni, hogy Ausztriában – amikor megállt a vonat és rövid időre kiszállhattak a vagonból – milyen gyönyörű volt a táj. Anyám szerint ez az optimizmus hozta nagynénémet vissza. Egyébként anyám is bizakodó természet volt, mindig nagyon erősnek mutatkozott, abban sem kételkedett soha, hogy apám vissza fog térni a munkaszolgálatból.
A Szófia utca 23. bejárata fölötti sárga csillagra is emlékszem, valamint arra is, hogy anyám sokáig, egészen felnőtt korunkig őrizgette a szekrényben, a fehérneműk alatt a ruhákról levágott sárga csillagokat.
Donát Klára
(Lejegyezte: Piskolti Bernadett)