VII. kerület, Király utca 51.

Ismeri a ház történetét? Mesélje el!

Június 21. szervező
Schmal Alexandra
Program
June 21.
16:00

A ház udvarán: tablók a csillagos ház dokumentumaiból, a ház múltjából. Varga Mátyás költő, bencés szerzetes felolvas. Közreműködik Rönkös Ildikó és Karasszon Dénes, az Operaház csellistái.

Kérelmek

Comments

Varga László
2014. May 28., Wednesday

„Én voltam a sábeszgój”
Varga László (1939) ma Los Angelesben élő Király utcai őslakos visszaemlékezése

1944. december 26–27 körül költöztünk (menekültünk) kibombázottként a Király utca 51-be. A mi (első emeleti) lakásunkban korábban egy a németek nyomában Nyugatra menekülő orvos és a családja lakott, dr. Dávid László. Az akkori háztulajdonost Jakabffynak, a házmesternét Hillernének hívták. A légóparancsnok volt a Müller Frédi, Müller Alfréd, aztán a háború után kiderült, hogy zsidó felesége volt, így bújtatta, ’56-ban aztán kimentek Izraelbe.

Tovább...

A ház úgynevezett „pápai védett ház” volt, vatikáni protektorátus alatt állt, és a formális gettótól mindössze egy ház választotta el. Az elválasztó két méter magas deszkapalánk az úttest közepén húzódott. A gettó őrzését, védelmét a M. Kir. rendőrség tartotta fenn. A házban a mai Rossmann drogéria helyén rendőrségi őrszoba és javítóműhelyek (cipész, szűcs, szabó, csizmadia stb.) voltak, ahol a gettóból bejáró zsidó munkások dolgoztak. Megtörtént, hogy a körúti nyilasházból, a Royal Szállóból odament pár nyilas, és elvittek a műhelyből három munkást, akiket aztán a rendőrök vittek vissza a gettóba.

Amikor mi a házba költöztünk, az oroszok valahol a Liget vonalánál voltak, a házat január 13–14. körül szabadították fel. A Dob utca felől jöttek, és a ház hátsó, Akácfa utca felőli nagy kapuján keresztül jöttek be, Akácfa utca 64. volt ráírva. Akkor még létezett ez a nagy kapu, később megszűnt. Ezen át jöttek a kocsik, teherszállító járművek az udvarba, és ezen a kapun át vitték el a munkaszolgálatra összegyűjtött zsidókat ’44 őszén.

Sok kis üzlet, műhely volt a ház földszintjén, később, a háború után ezeket egybenyitották és lett belőlük textilüzem, a Béke Ktsz. Volt itt csemegebolt, az Ádám csemege; fodrászat is volt (Marsinak hívták a tulajdonost), meg a Kerekes-féle „finomkonfekció”, és Vogelék fűszerüzlete. Volt egy tollas is egy utcára nyíló pincehelyiségben, ide ’45-ben becsapódott egy kis orosz bomba.

Mikor a gettót felállították, rengetegen próbáltak itt maradni, a lépcsőházban, a kapualjban, a lépcsőfordulókban ültek a menekültek, de aztán akinek nem volt papírja, azt bevitték a gettóba. Varga doktorék keresztények voltak (ugyanúgy hívták őket, mint minket), az ő lányukat internálták a háború után fél évre, mert amikor jöttek be a házba a nyilasok és összeszedték a papír nélkülieket és felállították az udvaron, akkor a tizenhét éves lány kiment a folyosóra, és kiabált nekik, hogy még ott is vannak, meg ott is elbújt egy.

Sok zsidó szomszédunkra emlékszem. A félemeleten laktak Guttmanék, az első emeleten Krammerék. A elsőn a sarokban Löfflerék, két gyerekük soha nem jött vissza, és Löffler úr elvesztette az eszét, állandóan egy nevet ismételgetett egyre hangosabban, állítólag a táborparancsnok nevét, aki miatt a gyerekei elpusztultak: „Rupi Teng, Rupi Teng!” Jött fölfelé a lépcsőházban és ezt gajdolta egyre erősebben, mi meg, gyerekek, utánoztuk.

A másodikon lakott egy revütáncosnő, Forbáth Magda.

Az elsőn laktak még Fürsték, Fürst László doktor, neves tüdőgyógyász és a felesége, Magda, aki asszisztensnő volt. Ez a Magda, amikor az Akácfa utcában szedték össze az embereket és vitték be a gettóba, kinézett az ablakon, nézte, mi folyik, és az utcáról egy nyilas suhanc rákiabált, „na, elég a bámészkodásból, zsidó cafka”, és vállon lőtte. Fürsték a Rókus kórházban dolgoztak, még hosszú évekig jóban voltunk velük, anyámnak jó barátnője volt a Fürst Magda.

Az első emeleten a sarokban lakott Lénárd doktor, híres szemészprofesszor volt, annak a háború után csak egy szobája maradt, a lakásába beköltöztek Magazinerék, jól menő műkereskedő volt Magaziner úr. Még a Balogh páter is járt hozzá vásárolni (nagyanyám mondta mindig, ha meglátta Balogh pátert, „itt jön a nagy kövér szaroshordó”). Egyszer aztán jött egy fiatalember angol katonaruhában, váll-lapok nélkül, Magazineréket kereste: a fiuk volt, Mauthausenből jött haza, az angolok szabadították fel.

Weisz fogorvos is itt lakott az első emeleten a lányával, ő is fogorvos volt, aztán ’45 végén vagy ’46-ban öngyilkos lett.

Blau Aladár a harmadikon lakott, a háború után, 1950 körül feleségül vett egy asszonyt, akinek egy fia volt, Hirschler Tomi, ő még ma is itt lakik; az apját, aki cukorbeteg volt, a háborúban vesztette el. Tomit az édesanyja egy vöröskeresztes árvaházba menekítette, de az árvaházat betelepítették a gettóba, Tomi is vagy ötszáz gyerekkel együtt a Klauzál téri csarnokba került, szalmazsákokon aludtak iszonyú hidegben a földön.

Emlékszem a kapualjban kétoldalt a nagy üvegezett vitrinekben a Kis Pál fényképész kirakataira, reklámfotókkal voltak tele, aztán az ostrom után kiszedték az üvegeket, és az ablakokat meg az utcai fronton levő kirakatokat üvegezték velük. De azt sose tudtam, hogy a Kis Pál is zsidó volt, én őt nem ismertem, csak a testvérét, a Sándort.

Hartmann Miklós, a zsidó árvaház kántora is itt lakott, a feleségét Polák Eszternek hívták. Három fiuk volt, Robi, Gabi és a háború után született Jóska. Tőlük aztán mindig kaptam amerikai csokoládét, mert az apjuk az árvaházban dolgozott. Nekik kellett sokszor segítenem, hazahozni az ünnepi parókát a fodrásztól, ezért kaptam két forintot (a vallásos zsidó asszonyoknak volt külön hétköznapi meg ünnepi parókájuk). Meg aztán sábeszgój is voltam: csütörtökönként egy gyerekkocsival, aminek leszedtük a tetejét és deszkát tettünk bele, összeszedtem a folyosóra kitett fazekakat a sólettel. Le voltak takarva, újságpapírral lekötve, rajtuk a név, és el kellett tolnom a pékhez a Dob utcába, a Dob utca 50-ben volt a pékség, ott lakott az osztálytársam is, a Klein Gyuri, akiből később Korda György lett. Péntek délben aztán iskola után (a Kertész utcai elemibe jártunk) elhoztam a péktől és szétosztottam a fazekakat. Davenolni is megtanultam, boruch ata Adonaj… itt aztán már mondták, hogy na most már mehetsz, fiacskám, itt a két forintod. A gyertyát is én fújtam el péntek este, meg a gázt is el kellett zárni. Ez így ment kb. 1950-ig, ’51-ig, aztán lassan megszűnt. Nem lehetett már beszélni ezekről a dolgokról.

2014. May 22., Thursday

Kis Pál fényképész munkaszolgálatban és a bujkálás idején írt naplójának részletei, 1944.
Forrás: MILEV

„1945 februárjában, nem sokkal a felszabadulás után találtam meg Édesapám, Kis Pál budapesti ismert fényképész naplóját, amelyben leírta a történéseket, gondolatait és érzéseit 1944 október közepétől kb. másfél hónapon keresztül.

[…] Érezte a közelgő véget, amely hamarosan bekövetkezett. Egy razzia alkalmával elfogták őt Édesanyámmal együtt – hiába voltak keresztény irataik, férfiaknál nem csak a papírokat vizsgálták meg a nyilas pribékek. Decemberben deportálták őket az utolsó vonattal, amely ki tudott utazni Budapestről az orosz gyűrű bezárása előtt Németországba, ahonnan sem ő, sem Édesanyám nem tértek vissza. Haláluk napja és körülményei nem ismeretesek, sem egyéb megbízható hírt nem kaptam róluk.

Mivel a naplót a munkatáborban kezdte írni, az első lapokat és rajzokat w. c. papírra írta-rajzolta, mert más nem volt. A betűk aprók és zsúfoltak, a papír elsárgult. Az olvashatóság megkönnyítésére felnagyítottam az írást és legépeltem.

Sopronyi Sosanna
Szül. Kis Marianne
Ramat-Gan, 1992. január”

Tovább...

„Október 20-án reggel nagy lármára kiabálásra ébredtünk: »Minden férfi le az udvarra! Sorakozó 3 napi élelemmel, pokróccal. Lázas beteg fennmarad.« […] Perceken belül lent kellett lennem. Szegény feleségem közben állította össze a hátizsákot – sajnos percek álltak a rendelkezésére – meglehetősen hiányosan. Gyerekeimtől el se búcsúzhattam. A nagyobbik lányom lekísért az udvarra, én mosolyogva intettem Istenhozzádot, míg ő sírásra görbült szájjal intett vissza.

Steiner Gyuri barátom a házból csak a Tattersálig volt velem, aztán mint romtakarítót elkommandírozták, azóta se láttam.

Dél tájban Tattersálból megindult a szomorú menet a Ferihegyre. […] Másnap szombat de. útnak indítottak bennünket Pest Szt. Imrére – cca. 10-15 km út – ha elgondolom, Pesten is villamosra szálltam Király u. és Rákóczi út közötti távolságra is. […] 4 napig tartózkodtunk itt […] Következő nap kivonultunk Vecsés határába árkot ásni […] Munkába menet vagy jövet állandóan súgtam-búgtam össze bajtársaimmal a szabadulásról, bármi áron, bármi módon menekülni a pokolból, a deportációból. […]

Nov. 1-je, születésem napja, ma vagyok 54 éves és itt állok egész nap a földmunka mellett […].

Egy este, ahogy megérkezett a szomorú sereg, sorba állítottak és elindítottak teljes felszereléssel és lapáttal, ásóval Szt. Imrétől, Szt. Lőrincen, Kispesten keresztül az Üllői úton a Ludovikáig… […] Hajnalban ott voltunk a Ludovika kertjében […] Hatalmas nagy udvar volt, bementem egy-két helyiségbe […] engem csak a kijárat érdekelt. Kijárat azonban csak egy volt, ahol bejöttünk, odáig somfordáltam és kinéztem az utca felé. A fegyveres kapuőr nagy beszélgetésben volt […] én pedig óvatosan kilépkedtem, jobb felé véve utamat. […] Bátran lépegettem 10-15 lépést, akkor pillanatra megálltam és visszanéztem […] egészen lehiggadtam, kint voltam!

[…]

Az üzletek még zárva voltak, végigmentem az Üllői út pár mellékutcáján természetesen közelítve az otthon felé […] az Orczy út felé villamosra szálltam – átszállóval jöttem a Keleti felé, onnan a 46-osra, majd a 10-esre szálltam. A villamosból figyeltem a kapunkat. A csillagos házak kapui mind zárva vannak. Haza nem mehettem, de nem is lett volna tanácsos.

És valami mégis húzott hazafelé, ösztönösen, szinte tudat alatt. A tízes ott siklik el a kapunk előtt. És a villamosról állva néztem a cégtáblámat a vékony betűs, elegáns, minden feltűnést kerülő feliratot: »fotó Kis Pál«, és láttam a kirakat képeimből is párat… Aztán elsiklott a villamos és vitt tovább tevékenységem színhelyéről, ahol 27 évet dolgoztam kora reggeltől késő estig […].

’44. nov. 23.

[…] Közel második hete lakom a Sanyi öcsém műtermében – fotó szaküzlet a Körúton, a galérián van a műtermi rész, ez a lakosztályom nekem és a három testvéremnek, akik ügyesen balanszíroztak és nem hagyták magukat a hordáktól elhurcolni, elhajtani, mint egy buta barmot. A Király u. 51-es ház pápai védettséget kapott. Feleségem nagyon el lehet foglalva, szegény, cca. 30 lakó van beutalva a lakásunkba.

Védett ház és én mégse érzem megvédve a bennlakókat… Féltem a feleségemet a nyilas hordáktól. […] Amikor a Szálasiék átvették a hatalmat […] velem egy házban lakó asszonynak a vállába lőttek az ablakon keresztül. Feleségem és én a nálunk lévő pénzt és a jegygyűrűinket úgy mentettük meg, hogy felmenekültünk a padlásra egy néhány a házban lakóval együtt. Szerencsére nem találtak meg bennünket, bár oda is utánunk jöttek. Egy asszonynak csak nagy könyörgésre nem vágták le az ujját, mert nem jött le a gyűrű róla.

Nov. 28.

[…] Tegnap nem mehettek ki az utcára a zsidók – a kapuk egész nap zárva voltak előttük. Most összeköltöztetik őket – a Klauzál téri csarnokot kiürítették, abba zsúfolják őket batyuval a hátukon… […] Gettóházakat jelölnek ki részükre, ahol meghúzhatják magukat.

[…] van sveici védőlevelünk, de nem mentünk kijelölt házba. Épp ma hallottam, hogy ezeket kiszállítják Németországba, jó lesz nekik túsznak a csereakciókhoz. A lakásunk gettóház, de oda sem megyünk vissza – a műtermünk, lakásunk, huszonhét év verejtékes munka eredménye: közpréda. Én és a feleségem az egyik öcsém jóindulatából üzletében lakásában megbújunk. Keresztény iratokkal próbálunk lakás után nézni mint menekültek.

Dec. 2.

Minden rossznak egyszer végének kell lenni. […]
Befejezetlen”