Anyám unokabátyja tizenhárom évesen, nagyszüleivel majd egymagában a Hollán Ernő utca 12. számú csillagos házban töltött heteket. A nagyszülőket (nekem dédszüleimet) később a Pozsonyi út 54.-be költöztették át, ők aztán a gettóban szabadultak fel. Rendelkezünk ezekre a címekre küldött, illetve innen feladott, a helyzetüket röviden tárgyaló levelezőlapokkal.
Tovább...
A csatolt levelezőlap, melynek feladója Dédapám és Dédanyám, illetve az unokájuk, a címzett előbbiek veje, utóbbinak, Nagybátyámnak édesapja. A levélben egyaránt szó esik a Pozsonyi út 54-ről és a Hollán Ernő utca 12-ről (ez a cím áll a feladónál is). A levél visszajött: a munkaszolgálatra behívott Pollatschek Béla ekkor már bizonyosan nem élt.
Az unoka a nagybátyám, akivel folytatott beszélgetésünkből idézek egy részletet, amiben a Hollán utcában töltött időről mesél.
- A gettóba a Hollán Ernő utcából kerültek a nagyszüleid? Be kellett költözniük?
- A Hollán utcából kerültek be a Mamáék a gettóba, igen.
- Felszámolták a csillagosházat?
- Nem számolták fel, egy párunk ott maradhatott, volt egy névsorfelolvasás és rajtam kívül talán még tízen ott maradhattunk.
- Olyan kevesen az egész házban?
- Sokat vittek el.
- És akkor Te ott maradtál egyedül?
- Igen.
- Idegenekkel a Hollán utcában.
- Igen. Volt egy szoba és körbe, a fal mellett voltak matracok lerakva. Ottan voltunk bent, eleinte tizenöten-húszan egy szobában és mindenkinek volt a saját matraca. S ott aludtunk mi is, egymás mellett, a Mama, a Papa meg én. S akkor Mamáékat elvitték és én ott maradtam egyedül.
- És akkor te, kisgyerekként mit csináltál?
- Na most az úgy volt, hogy abban az időben naponta csak kb. két órát lehetett kimenni csillaggal. A szomszédban egy sarokház állt, az nem volt zsidó ház, egy rohadt nyilas volt ott a házmester. Napközben volt, hogy csöngettek és jöttek… Amikor csöngettek a kapun, akkor én gyorsan, mint az őrült, átugrottam a keresztény ház udvarába. Volt az udvarok közt egy drótháló: nem lehetett olyan borzalmasan magas, mert tudtam, hogy át tudok menni rajta. A csillagot gyorsan levettem és kimentem a keresztény ház kapuján. Nem tudtam, hogy hogyan mozognak a házmesterek. Mindig olyankor jöttem vissza, amikor ki lehetett menni, tehát a kapu nyitva volt. Akkor mentem tehát, amikor a kapu zárva volt, a keresztény házon keresztül és a saját kapunkon keresztül jöttem vissza. Máskülönben nem tudtam, hogy a házmester hol van. Így jártam ki-be. Így jártam be a gettóba a nagyszüleimhez, akiknek kenyeret csempésztem be. Mindig villamossal mentem és a Körút-Rákóczi út sarkán, ott ahol a kávéház volt…
- Az Emke?
- Az az, lehet. Ott mindig igazoltatás volt. Villamossal mentem azért, mert a villamos átmehetett rajta, s leszálltam a Nemzeti előtt, akkor meg volt még a Nemzeti Színház. Akkor én már kívül voltam az igazoltatáson.
- Mert a villamosra nem szálltak fel?
- Nem. Ott szálltam le mindig, s mentem a gettóba.
- És akkor volt jó pár hét, amíg egymagadban lődörögtél a városban.
- Ja.
- És mit csináltál?
- Nem lehetett ott mit csinálni hivatalosan, mert az ember a házban kellett, hogy legyen egész nap.
- Volt a házban, akit ismertél?
- Azt tudom, hogy a gimnáziumból egy osztálytársam, Pataki Jancsi volt ott az anyukájával. Hogy ők is ott maradtak-e tovább, vagy bevitték-e őket a gettóba, arra már nem emlékszem.
- Volt egy kis bőröndöd, motyód, személyes holmikkal?
- Ja, egy kis motyóm volt.
- Nem féltél egyedül jönni-menni? Nem kaptak el?
- Történt egyszer egy nagyon kemény dolog. A Vígszínház előtt volt villamosmegálló. Én mentem, hogy felszálljak a villamosra, és menjek a városba. Álltam és vártam, láttam, hogy a villamos ott van már a Margit-híd hídfőjénél (ott is volt megálló). Akkor jött egy levente-őrjárat, hogy igazoljam magam. Én meg nem akartam, mert ugye levente-igazolványom nem volt, csak az a bejelentő, amire ráírtam, hogy „r.k.” Hát ott dumáltam jobbra-balra, s azt vártam csak, hogy jöjjön már végre a villamos. Még arra is emlékszem, hogy 66-os volt. Azért tudom, hogy nem 6-os, mert a 66-os másképp nézett akkor ki. Más kocsik voltak. Azt gondoltam ki, hogy amikor jön, én fölszállok az utolsó kocsi utolsó ajtaján, és ha ezek akarnak fölszállni utánam, akkor lerúgom őket. De a villamos nem jött… Akkor lépett oda egy civil ruhás férfi, SS-karszalaggal, hogy mi van… „Heil Hitler”, Heil Hitler”… Mondják az őrjáratozók, hogy én nem akarom magam igazolni. S akkor mondja ez a pofa, hogy hát hagyják, majd én elintézem őt. Azok meg elmentek, a férfi meg fölszállt velem a villamosra, ami csak befutott. Fölfedte magát, hogy ő is zsidó, az mondta, hogy ő is "télakon" van.
- Télakon?
- Ez olyan szleng volt… Hogy lóg, bujkál. Halkan beszéltünk, hogy csak ő meg én hallhassuk, hogy milyen szerencsém van…
- A leventék meg megijedtek tőle…
- Hát persze, SS-karszalag volt rajta. És akkor így bementünk a városba és ő valahol leszállt. Korábban leszállt én meg mentem tovább. Olyan sokkot kaptam, eltartott egy darabig. De akkor az ember egy állandó sokkban volt. Mint gyerek, én nem fogtam föl annyira ezeket a dolgokat…
- Értesültetek róla, hogy mi történik a házon kívül? Hogy közelednek az oroszok például?
- Valami hírek állandóan jöttek. Emlékszem, egyszer lenéztem és láttam azt, hogy egy vörös hajú gyereket, aki nekem osztálytársam volt elemiben, a Róth Pistit, igazoltatják. „Jó Isten, ez egy zsidó gyerek” – a nyilasok igazoltatták. A ház előtt, a Hollán utcában, a másik oldalon. Elmentek aztán. A háború után újra találkoztunk, fölmentem hozzá, mert tudtam, hogy hol laknak. Mondom neki, Pisti, hát én emlékszem… „Mázlim volt, nem vagyok megmetélve” –válaszolt.
- Letolatták a nadrágját?
- Igen. A nadrágját vetették le. Az, hogy vörös hajú, az tűnt nekik föl. Egy reggel meg nézek ki, és látom, hogy a sarkon katonák vannak. Mellettük egy ilyen kis valami, amiben kaja volt. De az nem magyar katonai ruha volt és a puskájuk is más volt, meg minden. Mindenki kezdett kinézni… „Itt vannak az oroszok…”
- Egyszer csak ott voltak az oroszok az ablak alatt?
- Bizony, egyszer csak ott voltak az oroszok az ablak alatt. Borzalmas nagy örömet senki nem mert mutatni az első egy-két napban, mert sok helyen az volt, hogy az oroszok bejöttek, a németek visszaverték őket… Mindenki fogta be a száját. De aztán egy-pár nap után kinyíltak a kapuk. Emlékszem, kimentem a Körútra, de aztán vissza is húzódtam, mert akkor még lőttek át a Szigetről. Ott akkor még németek voltak. Géppuskáztak…
Comments
Anyám unokabátyja tizenhárom évesen, nagyszüleivel majd egymagában a Hollán Ernő utca 12. számú csillagos házban töltött heteket. A nagyszülőket (nekem dédszüleimet) később a Pozsonyi út 54.-be költöztették át, ők aztán a gettóban szabadultak fel. Rendelkezünk ezekre a címekre küldött, illetve innen feladott, a helyzetüket röviden tárgyaló levelezőlapokkal.
A csatolt levelezőlap, melynek feladója Dédapám és Dédanyám, illetve az unokájuk, a címzett előbbiek veje, utóbbinak, Nagybátyámnak édesapja. A levélben egyaránt szó esik a Pozsonyi út 54-ről és a Hollán Ernő utca 12-ről (ez a cím áll a feladónál is). A levél visszajött: a munkaszolgálatra behívott Pollatschek Béla ekkor már bizonyosan nem élt.
Az unoka a nagybátyám, akivel folytatott beszélgetésünkből idézek egy részletet, amiben a Hollán utcában töltött időről mesél.
- A gettóba a Hollán Ernő utcából kerültek a nagyszüleid? Be kellett költözniük?
- A Hollán utcából kerültek be a Mamáék a gettóba, igen.
- Felszámolták a csillagosházat?
- Nem számolták fel, egy párunk ott maradhatott, volt egy névsorfelolvasás és rajtam kívül talán még tízen ott maradhattunk.
- Olyan kevesen az egész házban?
- Sokat vittek el.
- És akkor Te ott maradtál egyedül?
- Igen.
- Idegenekkel a Hollán utcában.
- Igen. Volt egy szoba és körbe, a fal mellett voltak matracok lerakva. Ottan voltunk bent, eleinte tizenöten-húszan egy szobában és mindenkinek volt a saját matraca. S ott aludtunk mi is, egymás mellett, a Mama, a Papa meg én. S akkor Mamáékat elvitték és én ott maradtam egyedül.
- És akkor te, kisgyerekként mit csináltál?
- Na most az úgy volt, hogy abban az időben naponta csak kb. két órát lehetett kimenni csillaggal. A szomszédban egy sarokház állt, az nem volt zsidó ház, egy rohadt nyilas volt ott a házmester.
Napközben volt, hogy csöngettek és jöttek… Amikor csöngettek a kapun, akkor én gyorsan, mint az őrült, átugrottam a keresztény ház udvarába. Volt az udvarok közt egy drótháló: nem lehetett olyan borzalmasan magas, mert tudtam, hogy át tudok menni rajta. A csillagot gyorsan levettem és kimentem a keresztény ház kapuján.
Nem tudtam, hogy hogyan mozognak a házmesterek. Mindig olyankor jöttem vissza, amikor ki lehetett menni, tehát a kapu nyitva volt. Akkor mentem tehát, amikor a kapu zárva volt, a keresztény házon keresztül és a saját kapunkon keresztül jöttem vissza. Máskülönben nem tudtam, hogy a házmester hol van. Így jártam ki-be. Így jártam be a gettóba a nagyszüleimhez, akiknek kenyeret csempésztem be.
Mindig villamossal mentem és a Körút-Rákóczi út sarkán, ott ahol a kávéház volt…
- Az Emke?
- Az az, lehet. Ott mindig igazoltatás volt. Villamossal mentem azért, mert a villamos átmehetett rajta, s leszálltam a Nemzeti előtt, akkor meg volt még a Nemzeti Színház. Akkor én már kívül voltam az igazoltatáson.
- Mert a villamosra nem szálltak fel?
- Nem. Ott szálltam le mindig, s mentem a gettóba.
- És akkor volt jó pár hét, amíg egymagadban lődörögtél a városban.
- Ja.
- És mit csináltál?
- Nem lehetett ott mit csinálni hivatalosan, mert az ember a házban kellett, hogy legyen egész nap.
- Volt a házban, akit ismertél?
- Azt tudom, hogy a gimnáziumból egy osztálytársam, Pataki Jancsi volt ott az anyukájával. Hogy ők is ott maradtak-e tovább, vagy bevitték-e őket a gettóba, arra már nem emlékszem.
- Volt egy kis bőröndöd, motyód, személyes holmikkal?
- Ja, egy kis motyóm volt.
- Nem féltél egyedül jönni-menni? Nem kaptak el?
- Történt egyszer egy nagyon kemény dolog. A Vígszínház előtt volt villamosmegálló. Én mentem, hogy felszálljak a villamosra, és menjek a városba. Álltam és vártam, láttam, hogy a villamos ott van már a Margit-híd hídfőjénél (ott is volt megálló). Akkor jött egy levente-őrjárat, hogy igazoljam magam. Én meg nem akartam, mert ugye levente-igazolványom nem volt, csak az a bejelentő, amire ráírtam, hogy „r.k.”
Hát ott dumáltam jobbra-balra, s azt vártam csak, hogy jöjjön már végre a villamos. Még arra is emlékszem, hogy 66-os volt. Azért tudom, hogy nem 6-os, mert a 66-os másképp nézett akkor ki. Más kocsik voltak.
Azt gondoltam ki, hogy amikor jön, én fölszállok az utolsó kocsi utolsó ajtaján, és ha ezek akarnak fölszállni utánam, akkor lerúgom őket. De a villamos nem jött…
Akkor lépett oda egy civil ruhás férfi, SS-karszalaggal, hogy mi van… „Heil Hitler”, Heil Hitler”… Mondják az őrjáratozók, hogy én nem akarom magam igazolni. S akkor mondja ez a pofa, hogy hát hagyják, majd én elintézem őt. Azok meg elmentek, a férfi meg fölszállt velem a villamosra, ami csak befutott. Fölfedte magát, hogy ő is zsidó, az mondta, hogy ő is "télakon" van.
- Télakon?
- Ez olyan szleng volt… Hogy lóg, bujkál. Halkan beszéltünk, hogy csak ő meg én hallhassuk, hogy milyen szerencsém van…
- A leventék meg megijedtek tőle…
- Hát persze, SS-karszalag volt rajta. És akkor így bementünk a városba és ő valahol leszállt. Korábban leszállt én meg mentem tovább. Olyan sokkot kaptam, eltartott egy darabig. De akkor az ember egy állandó sokkban volt. Mint gyerek, én nem fogtam föl annyira ezeket a dolgokat…
- Értesültetek róla, hogy mi történik a házon kívül? Hogy közelednek az oroszok például?
- Valami hírek állandóan jöttek. Emlékszem, egyszer lenéztem és láttam azt, hogy egy vörös hajú gyereket, aki nekem osztálytársam volt elemiben, a Róth Pistit, igazoltatják. „Jó Isten, ez egy zsidó gyerek” – a nyilasok igazoltatták. A ház előtt, a Hollán utcában, a másik oldalon. Elmentek aztán. A háború után újra találkoztunk, fölmentem hozzá, mert tudtam, hogy hol laknak. Mondom neki, Pisti, hát én emlékszem… „Mázlim volt, nem vagyok megmetélve” –válaszolt.
- Letolatták a nadrágját?
- Igen. A nadrágját vetették le. Az, hogy vörös hajú, az tűnt nekik föl. Egy reggel meg nézek ki, és látom, hogy a sarkon katonák vannak. Mellettük egy ilyen kis valami, amiben kaja volt. De az nem magyar katonai ruha volt és a puskájuk is más volt, meg minden. Mindenki kezdett kinézni… „Itt vannak az oroszok…”
- Egyszer csak ott voltak az oroszok az ablak alatt?
- Bizony, egyszer csak ott voltak az oroszok az ablak alatt. Borzalmas nagy örömet senki nem mert mutatni az első egy-két napban, mert sok helyen az volt, hogy az oroszok bejöttek, a németek visszaverték őket… Mindenki fogta be a száját. De aztán egy-pár nap után kinyíltak a kapuk. Emlékszem, kimentem a Körútra, de aztán vissza is húzódtam, mert akkor még lőttek át a Szigetről. Ott akkor még németek voltak. Géppuskáztak…