A Hollán utca 3-ban – ahol aztán később voltunk a csillagos házban – az apu egyik jó barátjának az utca felől volt egy szuterénja. Ők az ötödiken laktak, ő is vegyészmérnök volt, és ciánozással foglalkozott. Akkoriban a budapesti lakások tele voltak poloskával, amiktől egyszerűen nem lehetett megszabadulni. Az emberek évente ciánoztattak, mégis voltak poloskák. A ciánozás azzal járt, hogy a lakásból ki kellett menni, légmentesen lezárták, ciángázt engedtek bele, huszonnégy vagy negyvennyolc óra múlva kiszellőztettek, és akkor lehetett aztán takarítani, és visszamenni a lakásba. Evvel együtt az én anyám annyit küszködött, minden héten a lánnyal szétszedte az összes ágyat darabokra, mert ezek a régi ágyak szétszedhetőek voltak. Petróleummal bespriccelte, drótdarabbal az összes lukat, rést kipiszkálta, a képeket leszedték, szóval az egy iszonyú munka volt, és mégis volt poloska. Nem lehetett attól megszabadulni egészen a háború végéig. Apám barátjának a Hollán utcában az a szuterén volt a műhelye, raktára, és nekem légiriadó alatt oda kellett átszaladnom az iskolából. Nem volt nagyon messze, de hogy én hogy féltem, míg oda átértem, azt ki nem tudom mondani!
Tovább...
Mondtam az apunak, hogy bejöttek a németek. Akkor az apu fölhívta telefonon egy barátját, és ő is mondta apámnak, hogy igen, tényleg bejöttek. No akkor estig izgultunk, míg anyámék előkerültek. És azután villámgyorsan mentek az események: kikapcsolták a telefont a zsidó lakásokban, be kellett szolgáltatni a rádiókat, és nagyon hamarosan csillagos házba kellett menni [Zsidók tulajdonában 1944 áprilisától nem lehettek rádiókészülékek. (Ezt megelőzte a telefonok kötelező beszolgáltatása.) Április 7-től korlátozták a zsidók utazását, nem használhattak személyautót, motorkerékpárt, nem utazhattak vasúton, taxin, hajón vagy társasgépkocsin. – A szerk.]. A Paulay 12 nem lett csillagos ház, így nekünk menni kellett. Az iskolában gyorsan kiadták a bizonyítványt a második osztályról, mert ez egy töredékév volt, és utána aztán már tanítás nem volt. Emlékszem, hogy mikor már nagyon kezdett rossz világ lenni, akkor az apukám összeszedte a pisztolyát – mint kiderült, volt egy pisztolya – meg valamilyen kommunista irodalmat, összekötözte egy kis csomagba, elmentünk, és a Lánchídnál bedobta a Dunába. Csillagos házban a Hollán utca 3-ban, az ötödik emeleten laktunk egy szobában apám barátjánál. Ott lakott még egy házaspár is a hálószobában, akiket ugyanúgy odatelepítettek, mint minket. A csillagos házban, azon kívül, hogy csillagot kellett viselni, meg volt szabva, hogy mikor mehetünk az utcára [1944. június végétől ezeket a házakat csak meghatározott időpontok között volt szabad elhagyni. – A szerk.]. Dolgozni nem lehetett, mindenki a tartalékaiból élt. Mi pedig, gyerekek a házbeli gyerekekkel játszottunk. Mivel nem lehetett kimenni az utcára, mindig a lépcsőfordulóban játszottunk. És akkor egyszer csak a szüleimet elvitték onnan. Elvitte a Gestapo valamikor augusztusban. Mentem föl, és két pasas – ahogy a filmekben is mutatják, kalap, ballonkabát – vezette ki a szüleimet. Én próbáltam meggátolni, hát nem bántott a két ember, csak úgy félresöpört. És akkor, ahogy a filmben van, abban a kis autóban elvitték a szüleimet föl a Majesticbe.
Comments
A Hollán utca 3-ban – ahol aztán később voltunk a csillagos házban – az apu egyik jó barátjának az utca felől volt egy szuterénja. Ők az ötödiken laktak, ő is vegyészmérnök volt, és ciánozással foglalkozott. Akkoriban a budapesti lakások tele voltak poloskával, amiktől egyszerűen nem lehetett megszabadulni. Az emberek évente ciánoztattak, mégis voltak poloskák. A ciánozás azzal járt, hogy a lakásból ki kellett menni, légmentesen lezárták, ciángázt engedtek bele, huszonnégy vagy negyvennyolc óra múlva kiszellőztettek, és akkor lehetett aztán takarítani, és visszamenni a lakásba. Evvel együtt az én anyám annyit küszködött, minden héten a lánnyal szétszedte az összes ágyat darabokra, mert ezek a régi ágyak szétszedhetőek voltak. Petróleummal bespriccelte, drótdarabbal az összes lukat, rést kipiszkálta, a képeket leszedték, szóval az egy iszonyú munka volt, és mégis volt poloska. Nem lehetett attól megszabadulni egészen a háború végéig. Apám barátjának a Hollán utcában az a szuterén volt a műhelye, raktára, és nekem légiriadó alatt oda kellett átszaladnom az iskolából. Nem volt nagyon messze, de hogy én hogy féltem, míg oda átértem, azt ki nem tudom mondani!
Mondtam az apunak, hogy bejöttek a németek. Akkor az apu fölhívta telefonon egy barátját, és ő is mondta apámnak, hogy igen, tényleg bejöttek. No akkor estig izgultunk, míg anyámék előkerültek. És azután villámgyorsan mentek az események: kikapcsolták a telefont a zsidó lakásokban, be kellett szolgáltatni a rádiókat, és nagyon hamarosan csillagos házba kellett menni [Zsidók tulajdonában 1944 áprilisától nem lehettek rádiókészülékek. (Ezt megelőzte a telefonok kötelező beszolgáltatása.) Április 7-től korlátozták a zsidók utazását, nem használhattak személyautót, motorkerékpárt, nem utazhattak vasúton, taxin, hajón vagy társasgépkocsin. – A szerk.]. A Paulay 12 nem lett csillagos ház, így nekünk menni kellett. Az iskolában gyorsan kiadták a bizonyítványt a második osztályról, mert ez egy töredékév volt, és utána aztán már tanítás nem volt. Emlékszem, hogy mikor már nagyon kezdett rossz világ lenni, akkor az apukám összeszedte a pisztolyát – mint kiderült, volt egy pisztolya – meg valamilyen kommunista irodalmat, összekötözte egy kis csomagba, elmentünk, és a Lánchídnál bedobta a Dunába. Csillagos házban a Hollán utca 3-ban, az ötödik emeleten laktunk egy szobában apám barátjánál. Ott lakott még egy házaspár is a hálószobában, akiket ugyanúgy odatelepítettek, mint minket. A csillagos házban, azon kívül, hogy csillagot kellett viselni, meg volt szabva, hogy mikor mehetünk az utcára [1944. június végétől ezeket a házakat csak meghatározott időpontok között volt szabad elhagyni. – A szerk.]. Dolgozni nem lehetett, mindenki a tartalékaiból élt. Mi pedig, gyerekek a házbeli gyerekekkel játszottunk. Mivel nem lehetett kimenni az utcára, mindig a lépcsőfordulóban játszottunk. És akkor egyszer csak a szüleimet elvitték onnan. Elvitte a Gestapo valamikor augusztusban. Mentem föl, és két pasas – ahogy a filmekben is mutatják, kalap, ballonkabát – vezette ki a szüleimet. Én próbáltam meggátolni, hát nem bántott a két ember, csak úgy félresöpört. És akkor, ahogy a filmben van, abban a kis autóban elvitték a szüleimet föl a Majesticbe.
A Centropa archívumából