XIII. kerület, Pozsonyi út 49.

(V., Pozsonyi út 49.)

Ismeri a ház történetét? Mesélje el!

Kérelmek

Comments

Konrád György
2014. March 19., Wednesday

Budapest elővárosaiból, Újpestről, Kispestről még a nyáron deportálták a zsidókat Auschwitzba. Bejöhettek volna a városba gyalog, villamoson, de ők parancs szerint elmentek a vasútállomásra. A kommunisták, a cionisták, az ellenállók, meg általában a merészek hamis papírokkal bujkáltak. A lemondóbb és talán félénkebb középosztály a védett házakban próbálta átvészelni a legnehezebbet. A védett házban módosabb, polgáribb és világiasabb zsidók laktak, akiknek sikerült kapcsolatba jutniuk valamelyik semleges követséggel. A szegényebb, ortodox zsidók fekete szakállukkal és kalapjukkal, kendős feleségeikkel, oldaltincses fiaikkal és nagy szemű lányaikkal a gettóba kerültek. Nekik ott volt a helyük, ahol a hitközség is volt, meg a legtöbb zsinagóga, ezt így érezhették ők is, meg a semleges diplomaták is. A gettó szabad vadászterület volt, részeg nyilasok bementek, és kedvükre lövöldöztek.

Tovább...

Carl Lutz svájci konzul körül szerveződött meg a svájci menlevelek, a Schutzpassok üzeme, az ő nevét ritkábban említik Raoul Wallenbergé mellett, pedig ő is megmentett annyi embert, mint svéd kollégája. Átköltöztünk tehát a Pozsonyi út 49. szám, és a Helvét Konfederáció védelme alá, ahol leginkább azt a három-négy fiatalembert tiszteltem, akik a pincében rejtőztek, és akikről azt susogták, hogy valami ellenálló katonaszökevények. Egy harmadik emeleti lakásban talán nyolcvanan is laktunk két szoba hallban. Éjjelre egymásra halmoztunk minden bútort, amin nem lehetett aludni; nem mindenki alatt volt ágy vagy matrac, de szőnyeg mindenki alá jutott. Mi négyen, fiúk, az ablak tövében aludtunk földre tett matracokon, egy bútorhegy mögött. Akár egy folyamatos házimulatság, nem sokat unatkoztam, mindig volt kivel beszélgetni. Délelőttönként két órára szabad volt kimenni a házból. Öt gyerek egy szép fiatal nő nyakán. Zsófi néni védett minket, és talán mi is őt. Az igazoltatók csodálkoztak: „Ez mind a magáé?” Ahogy múlt az idő, enyhült a szorosság, mert a lakók egy része lehúzódott az óvóhelyre, másik részét pedig alkalmi razziákon elvitték, és belelőtték a Dunába.

Az 1944–45-ös télen láttam hullát eleget. El tudtam képzelni, hogy én is egy leszek közöttük, és ez rossz érzés volt, de az erről való képzelődést elfedték a gyakorlati teendők, veszélyben az ember praktikus. Igazában csak pillanatokra szembesül a halál esélyével, például amikor a homlokára tartanak egy pisztolyt. Akkor érzi, hogy igen, ez az, ez most lehetséges. Mivelhogy az ember attól a pillanattól fogva felnőtt, amikor szembenéz a saját halálával, tizenegy éves korom óta felnőtt vagyok. Van, akivel ez még korábban megtörténik, van, akivel későbben, és olyan is van, akivel sohasem.

A halál aligha kellemes, a halálveszély sem az, de az is megeshet, hogy állsz egy tetőteraszon, gépfegyvereznek a vadászrepülők, te viszont úgy érzed, hogy az egész nem igazán komoly, csúszkáljunk tehát a néhány vödör vízzel magunk készítette jégpályán, vasalt bakancssarokkal. Ez a nem olyan komoly-érzés később is megóvott attól, hogy átadjam magam melodramatikus hangulatoknak.

Véletlenek kegyes láncolatának köszönhetem az életemet. Tartós adomány tizenegy éves korban megismerni azt a száraz tárgyilagosságot, hogy bármikor megölhetnek, és nem idétlenkedni ilyen helyzetben. 1944–45 telén majdnem úgy gondoltam a halálra, mint a tűzifára. Nem volt benne semmi különös. Rajtam kívül álló esemény, csak annyira valószínű, amennyire a kártyában komoly esély van rá, hogy az ember rossz lapot húz és veszít.

Szép, fiatal nők síbakancsban, norvég mintás pulóverben, bőséges hajukat simán kontyba fésülve, nadrágos, hosszú lábukat egymáson átvetve cigarettáztak. Sok olyasmin nevettek, amit én nem értettem. Mások voltak, mint a kisvárosi asszonyok, gunyorosak, talányosak, radikálisok és kifinomultak. Mint régi ismerősüket emlegették a francia szürrealistákat, német expresszionistákat, orosz absztraktokat. Mozdulatművészek, táncosnők, szélsőbaloldaliak, gyönyörűen nyújtózkodtak. Elénekelték nekünk, gyerekeknek az Internacionálét és a Bunkócskát.

Volt, akit csodáltam közülük, de leginkább Zsófi nénit. Szerettem volna valami hősies dolgot cselekedni érte, és még vakarózni sem mertem előtte. Kissé elhúzott hang: „Elkísér, lovagom?” A pokolba is elkísértem volna. Zsófi néni kedvéért hajlandó voltam vastag regényekkel a hónom alatt enni, hogy ne tartsam el a könyökömet. A félősebbek leköltöztek a pincébe, Zsófi néni azonban nem tudta elválasztani egymástól az emberi méltóságot és a tisztaságot. Visszataszítónak tartotta volna, hogy odalenn az óvóhelyen, abban a homályos bűzben, annyi hanyagul tisztálkodó és zagyván összetorlódott ember társaságában bújjunk el a robbanó- és gyújtóbombák, valamint az ágyúgolyók és a tüzérségi aknák elől. Megengedte magának, hogy egy kissé emeljük a kockázatfokot.

A méltóság több, mint a biztonság, mondta; nem fogunk eltetvesedni. Szirénázáskor sem mentünk le a pincébe. A legépeszűbb választásnak a tetőterasz kínálkozott, amelyre délelőttönként ragyogóan sütött a januári húszfokos fagyban is a téli nap. Néhány vödör vízzel pompás korcsolyapályát csináltunk magunknak, vasalt sarokkal, nekifutásból végigcsúsztunk rajta. Pattogtak a jégen a fölöttünk elhúzó Rata nevű szovjet vadászgép géppuskagolyói. Zörgött a villamos, lőszeresládákat vitt a frontra, amely néhány sarokkal odébb volt. Bámultuk az eget, ha jöttek a bombázók, és figyeltük a hasukból kioldódó bombákat, hova esnek. A porfelhő és a láng jelezte, hogy robbanó- vagy gyújtóbomba volt-e. Néztük a füstöt és a távolodó repülőgépeket.

Odalenn még a németek kiabáltak. Az oroszok már egészen közel voltak, de a környéken még a nyilasok koncolták fel a zsidókat és a keresztény katonaszökevényeket. Ez az ige – felkoncolni – minden falragaszon szerepelt. Azt jelentette: helyben lelőni és otthagyni. Fegyverdörrenések hangzottak fel az utcáról. Már nem volt semmi jelentősége a papíroknak, csak a részegségnek, a félelemnek, a pillanatnyi rokon- és ellenszenveknek. A karszalagos fegyvereseknek bőven volt kit agyonlőniük, de már sejtették, hogy nem tudnak minden zsidóval végezni. Valószínű, hogy nem tudták magukat mindennap az embervadászat hangulatába hozni. Öregasszonyokkal és kislányokkal telelövöldözni a zajló Dunát olyan díszítőművészet, amelynek varázsa kihagyó. Még ezek a védtelen emberek, akikből annyit ölhettek volna, amennyit jólesik, még ezek is kifejtettek, ha mással nem, legalább a szemükkel valami igen lágy ellenállást, amelyet fölerősített az utcai járókelők tekintete: némi részvéttel figyelték az alsó rakpartra kísért csendes télikabátokat. Kellett az idő másra is, ivásra, melegedésre. Némelyik karszalagosnak megfordulhatott a fejében, hogy ha már az oroszok eljöttek a budapesti külvárosokig, s a szüntelen moraj tanúsága szerint tüzérségük is van elegendő, akkor aligha fognak itt megállni, és eljönnek egész a Belvárosig. Ha pedig az egész várost elfoglalják, akkor a nyilasokra sok minden vár, csak nem kitüntetés. Erre nem volt kellemes gondolniuk. Hol elfogyott, hol magasra csapott bennük a gyilkolókedv.

Az oroszokra lőni veszélyesebb, a zsidókra agyaggalamb-lövészet. Az élet szerencse, a halál balszerencse, az ember tehet magáért valamit, de nem sokat, és néha gőgből azt sem teszi meg. A lakásból több embert elvittek az előző éjszaka, véletlenül a szomszéd szobából és nem a miénkből.

Nézem a németeket, ezek csakugyan azt hiszik, hogy öt sarokkal odébb visszavetik az oroszokat? Értelmesek, csak ahhoz nem értenek, hogy mit szabad csinálni és mit nem. Ezek a nyilasok meg aljanép, ők az osztályból a bukásra állók, akik csak a macskakínzásban tehetségesek. Egy gyereknek fel kell nőnie, hogy megértse, milyen kezdetlegesek a felnőttek. Tizennégy éves kamasz kísért fegyveresen a Duna-partra fegyvertelen embereket. És azok, ahelyett hogy kivették volna a kezéből a fegyvert, oda mentek, ahova ő parancsolta. A legtöbb áldozat sorsszerűnek tartja azt, amitől tartania kell, ami ellen védekeznie kellene. Azt is, ha jég esik a virágoskertjére, azt is, ha megölik. A háziállat is megszokja, hogy a társait mellőle levágják, az ember is megszokja. Nem lehet félóránként együttérzően megbotránkozni. Állunk a tetőteraszon, időnként lövésdörej érkezik a szomszédos utcákból. Valaki valakit igazoltat, egy fegyveres egy fegyvertelent. Nem tetszik neki a másik képe, papírja, falhoz állítja, lelövi. A Duna-partra kísért embereknek sorba kell állniuk, arccal a folyónak, és akkor hátulról jön a sortűz.

Az erőszakos halál bő választéka sem tudta elhomályosítani a verőfényes, havas-jeges téli délelőttök szépségét. Veszendőségünk árnyékában a kenyér inkább kenyér volt, a lekvár inkább lekvár. Szívesen hasogattam tűzifának mindenféle bútort. Kimerészkedtem a rakpartra, egy kis hajóállomást baltával szétvertünk, jó száraz fenyődeszka volt, a fehér olajfestékkel pompásan égett.

A szovjet katonákról azt tudtuk, hogy rengetegen vannak, jönnek feltarthatatlanul páncélosokkal és nagy ágyúkkal. Nekik aránylag kevesebb repülőgépük van, mint az angolszászoknak, akiknek bombázói inkább negyvennégy nyarán jöttek, télen már az orosz vadászgépek, a raták dörögtek a fejünk fölött.

Klára gyakran ácsorgott a tetőteraszon, fekete copfját igazgatta, kifűzte-befűzte, néha meghúztam. Az orra tövében egy kis anyajegy, az orra hegyén pedig egy kis szeplő. Szolgálataimért már azon az erkélyen engedélyt kaptam rá, hogy gyors csókot nyomjak arra a szeplőre. Tilos volt hosszabban elidőzni az orron. Klára szeretett birtokos személyrag nélkül mint önálló lényekről beszélni a testrészeiről: „Az orrnak ebből elege van”, tudatta. Sokat birkóztunk, egyáltalán nem volt könnyű leteperni Klárát, váltakozó szerencsével hemperegtünk egymás fölött, egymás alatt. Néha sikerült két vállra terítenem a földre tett lószőr matracon és a hasára feküdnöm, de a csuklómon olyan harapás ért, hogy a két fogsor helye sokáig megmaradt rajta. „Mered a gyertya fölé tartani a kezed?”, kérdezte Klára. Mertem, lefelé fordított tenyeremen egy kis égési seb keletkezett. Klára megcsókolta. Olyan óvatosan gyűrtem a nadrágzsebembe az öklömet, mintha egy fecske lenne a markomban.

Klára nem bírta, ha be van zárva, képtelen volt egész nap otthon maradni a védett házban; rá nem vonatkozhatott a zsidókra mért kijárási tilalom. Igyekeztem otthon marasztalni, féltettem, de nem voltam örökké a sarkában. Klára kicsavargott a környékre, és utólag eldicsekedett a látottakkal. Mikor azonban egy járőr igazoltatta, nem bírt a tamáskodó kérdésekre felelni, inkább elhallgatott. Egy nagyobb sor zsidóval Klárát is kivezették a Duna-partra. Fölismerte egy nagynénjét, mellé keveredett. Mindenkinek ki kellett ürítenie a zsebét, álltak föltartott kézzel, szemközt a Margitsziget kopasz fáit, meg a fölrobbantott Margit híd egyedül álló pilléreit nézegették. A nagynéni még előredőlt a folyóba, de Klárát nem érte golyó. „Szerencséd, hogy kifogyott a táram”, mondta az egyik géppisztolyos, és elég barátságosan nevetett. „Szedd a lábad, és legyél jó otthon!” Ezzel a tanáccsal bocsátotta útra a már nem egészen fiatal pártaltiszt.

Én nyitottam kaput Klárának. Megismertem léptei hangját a bedeszkázott kapun át. Klára azt mondta: „Most álljunk itt, és fogd a kezem. Ne engedjél ki holnap, maradj egész nap mellettem. Anyának ne mondd el, mellettem lőtték le Sári nénit.”

Másnap délelőtt az udvaron guggoltam a három téglából meg egy vasrácsból szerkesztett tűzhely előtt, amelyen fájdalmas lassúsággal főtt a bableves. Az én tisztem volt kavargatni és időnként megkóstolni, hogy puhul-e, és a parázs közé nyomni az elfűrészelt széklábdarabokat. Klára mellettem álldogált, és arról beszélt, hogy milyen volt az első két éve az iskolában, ahol egyáltalán nem bírt megmukkanni. A leckéjét megírta, de egy árva szót sem szólt. Szeretett volna legalább köszönni a többieknek, de képtelen volt kinyitni a száját. Engem erősen érdekelt, hogy fő-e már a bab, levettem a fedőt, és a fakanállal a levesbe nyúltam.

Orosz vadászgép döreje hallatszott. Klára a falhoz húzódott, és olyan dühösen kiáltott rám: „Gyere!”, hogy csodálkozva fordultam hátra. A vadászgép alaposan megszórta géppuskagolyóval a háztömb belsejében a kövezett udvarokat. Senkit sem talált el. Klára azt mondta, azért volt olyan mérges, mert mindig hősködöm, ami erős túlzás volt. Arra lettem figyelmes, hogy alul a parázs serceg. Lekukucskáltam, a fazékból egy lyukon át csurgott a leves. Egy golyó átlyukasztotta a nagy, piros, zománcozott edény fenekét. Ha nem fordulok hátra, akkor a bab fölé hajló fejemet is átlyukasztotta volna. Elég izgalom volt egy másik fazekat keríteni. „Miért kiabáltál rám?”, kérdeztem aznap este Klárát. „Nem tudom”, felelte Klára elbizonytalanodva.

A tetőteraszon állva hallgattuk a híres színésznő dalát, az oroszok katonai hangszórójából jövet ez a hang még sokkal fenyegetőbb mélységgel búgott. Ez volt a rendeltetése: beoltani a félelmet a németek oldalán hasztalan védekező magyar katonák csüggeteg szívébe. „Hiába menekülsz, hiába futsz. A sorsod elől futni úgysem tudsz.” Az oroszok már túljutottak az elővárosokon, már elfoglalták Angyalföldet, a hangszóró néhány utcasaroknyi messzeségből szólt. Az égre felsüvített hosszasan szikrázva egy Sztálin-gyertya, és megvilágította a házak tetejét. Kézen fogva álltunk a hirtelen támadt, hunyorogtató fényben. „Szép”, suttogta Klára, nevettünk, hogy miért suttog.

Váratlan látogató jött hozzánk a védett házba: Nene. Kis ovális alumíniumérmet hozott láncocskán, Máriát ábrázolta. Nene azt kérte, hogy tegyük a nyakunkba. Térjünk át katolikusnak, és ha ezt megtesszük, vagy ha csak kijelentjük, hogy erre hajlandóak vagyunk, akkor ő elvinne bennünket egy zárdába, ahol kitért zsidó gyerekeket oltalmaznak, rejtegetnek. Megköszöntük Nene ajánlatát, de azt mondtuk, hogy inkább nem.

Mi, gyerekek megbeszéltük egymás közt, hogy ha nagy tömegben elhajtanak bennünket a házból, ami a legvalószínűbben a Dunába lövésünkhöz vezetne, akkor a park sarkán ledobjuk a hátizsákunkat, és ahányan vagyunk, annyifelé szerteszaladunk. Valamelyikünk esetleg megmenekül, még ha lőnek is utánunk. Az őrök többsége nem fogja őrizetlen otthagyni a házból kiterelt több száz zsidót.

Másnap hajnalban négy-öt nyilas és csendőr nyomult be a szobába, ordítoztak, hogy öltözzünk, és adjunk oda minden fegyvert, még a konyhakést és a bicskát is, minden értéket, aztán sorakozzunk fegyelmezetten, csendben a ház előtt, a járdán. Volt velük egy zsidó rabbi is. Nyájasan tanácsolta, hogy engedelmeskedjünk, ez a legokosabb, amit tehetünk, és adjuk oda minden értékünket. Részletezte, hogy a nyakláncokat, emléktárgyakat, jegygyűrűket is. Lassan húztam a zoknimat.

Lent a ház előtt már ott virított Rebenyák piros sapkája, ő volt a rossz fiú a házból, szeretett volna a mi bandánkhoz tartozni, de nem vettük be. Az volt a feltevése, hogy a rabbi is megkapja a maga részét az értéktárgyakból. Ha nem lövik le. Már kérdően néztünk egymásra, hogy eljött-e a terv megvalósításának ideje, és most beavassuk-e Rebenyákot is, amikor két férfi jött nagy hanggal, az egyik csendőrtiszti, a másik német katonatiszti egyenruhában. Ők is kiabáltak, de nem velünk, hanem a nyilasokkal és a bennünket kísérő csendőrökkel. Visszaparancsoltak bennünket a házba. Lehet, hogy kommunisták voltak álöltözetben, az is lehet, hogy két zsidó színész. A jobbik színész rosszabbul játszotta ezt a szerepet, a rosszabbik jobban. Ültünk megint fent a szobában, télikabátban és tanácstalanul.

A kapualj volt a klubhelyiség. A gyerekek is be voltak osztva kapuőrségre, lefelé csúszdáztak a márványlejtőn, a legalsó lépcsősor mellett. Piros sipkában megjelent Rebenyák, aki talán már tizennégy éves is volt, és mindig a bélyegeivel üldözött, tudva, hogy magammal hoztam Újfaluból a bélyegalbumomat. Mindig kisebb, de értékesebb bélyegeket adtam Rebenyáknak nagyobbakért és szebbekért. Már a beszédét is nehéz volt megérteni, csupa városi csibész szó. Hugyozni helyett azt mondta diblizni, brunzolni, brügölni. Homályos szavakkal beszélt valami macskáról, amin az egyik nagyobbacska lány nemi szervét értette. Nekem, csak mintegy a szövege központozásául, mindig azt mondta: „Nem esik le a húszas, hapsikám? Kapd be a faszom.” Fölényeskedik csak, mondta Rebenyákról Klára, és azt állította, hogy az ő cipőfűzőjében is több ész van, mint Rebenyák piros sapkája alatt. Megesett, hogy Rebenyák fáradtan oldalra hajtotta a fejét, és azt mondta, ő már annyira kiélt, hogy rá sem bír nézni a bigékre, a bőrökre, az árura, más szóval a nőkre, akik állítólag a pincében mind őérte bomlottak. Klára nézte a csereüzleteimet, és ellenőrizte a bélyegek értékét egy katalógus alapján. „Ez a hazug dög téged folyton becsap. Nem bánod?” Nem bántam. Végül odaadtam Rebenyáknak az egész bélyegalbumot egy darab szalonnáért, amely a borsófőzelék tetején hagymával megpirítva az egész lakás ünnepe lett. Rebenyák kihozta a szalonnát az anyja ágya alól a pincéből, majd visszatért a szerzeményével, mint egy menyét. Egy ágyban aludt az anyjával, egy nehéz szagú, kövérkés asszonnyal, akinek az állán szőrszálak nőttek.

Évtizedek múlva találkoztam Rebenyákkal, addigra lesántult, és egy pincében húzódott meg. Három lakást ráhagyott a feleségeire, akik mind őnála sokkal izmosabb szeretőkkel tértek haza, hogy bejelentsék: Rebenyák alvóhelye mostantól a szomszéd szoba. A pincelakásban Rebenyák intézeti lányokat gyűjtött, adta-vette-továbbadta őket pénzes utasoknak. Megbízta a lányokat azzal, hogy útlevelet lopjanak. Rebenyák gyönyörködött a lehetőségekben: svéd legyen, brazil vagy ausztrál?

Rebenyák a védett házban néha fölmerészkedett az emeletre is, pedig az anyja tiltotta ettől. Az emeleten könnyebben érheti belövés a házat. Mégis néha meglátogatott bennünket, vonzották a lakásban uralkodó nagyvilági szokások. Vágyódva forgatta a rosenthali levesescsészéket, abból ettük a babot a hosszú, fekete asztalnál. A fény felé tartotta a csészét: áttetsző. Ellopott egyet. „Mit hörcsögösködsz? Holnap lelőhetnek”, mondtam. Rebenyák megrémült, nagyon babonás volt. „Tudod, kit fognak holnap lelőni? Téged, te újfalusi, fatökű nyifirc.” Klára hátracsavarta a karját. „Szívd vissza!” Klára is babonás volt. „Lesheted a gecimet, te fapina!”, így mocskolódott kínjában nyöszörögve Rebenyák, de végül is hajlandó volt a visszaszívásra.

Megint egy belövés, a babfőzelék a rosenthali csészékben ehetetlenné vált az üvegszilánkoktól. A vaskályha, amelynek a füstcsövét kivezettük az ablakon, most összegörnyedt, mint akit hasba rúgtak. A házfalon géppuskagolyók pattogtak. Klára elgyerekesedett, az asztal alatt üldögélt, és fényes esküvőt rendezett az agyagbárány és a faegér között. Idegesítettem Rebenyákot, lekucorodott ő is az asztal alá Klára mellé. „Szerelmes vagy ebbe a nyifircbe? Hiszen ez még azt sem tudja, hogy mi a különbség az allegória és a filagória között.” „Mi az az allegória?”, kérdeztem gyanakodva. Rebenyák fölemlegette az átlyukasztott fazekat. „Megmentetted ezt a balfácánt. Te, hagyd ezt az újfalusi bunkót, legyél inkább énbelém szerelmes.” Klára arcán elvetemült mosoly jelent meg. „Ha nekem adod a bélyeggyűjteményedet, és ha telehozod a sapkámat kockacukorral.” Rebenyák elvörösödött, de nem nyúlt a sapkáért, amelynek búzakék bojtja reggeltől estig az én szemem előtt ugrándozott.

Aznap éjjel még az történt, hogy egy Márió nevű fiatalember, aki a szomszéd szobában lakott, visszajött a Dunából. A karját érte a golyó, ki tudott úszni. Csak az okozott nehézséget neki, hogy az apjától, akivel össze volt kötözve, eloldozza magát. Az apa mell-lövést kapott, egy darabig kapaszkodott a fiába, aztán elengedte. A fiú meg egy jégtáblába fogódzkodva csurgott a hidak alatt lefelé a Dunán. Tartott tőle, hogy két jégtábla összeütközik, ő pedig közéjük szorul. Az Erzsébet híd lábánál a lépcsős partszakaszon kikapaszkodott, és úgy véresen és vizesen hazaballagott. Útközben megállították, fásult volt. „Ha akarnak, lőjenek bele még egyszer a Dunába.” „Olyan a zsidó, mint a macska, életrevaló”, mondta egy idősebb nyilas. Ezt ő megfigyelte. Ezért olyan veszélyes. Amíg te elbámészkodsz, ő kimászik a Dunából, és elpimaszodik. Végül neki fog feljebb állni. Nem voltál te már benn minálunk vendégségben? De volt. Az apjával együtt. Az apát vallatták, hogy hol van az öccse, aki részt vett egy fegyverrablásban. Az apa nem tudta. Ha nem mondja meg, akkor a fiát, Máriót fogják elintézni. Az apa mondott egy hamis címet. A nyilasok dühösen jöttek vissza, másvalakit lőttek le a keresett fiútestvér helyett. Csizmasarokkal szétrugdalták a kezükben lévő Márió heréjét. Végül is egy csendőrtiszt bejött értük a nyilasházba, és kivitte őket onnan. Érdemes volt neki ezt megtennie.

A Pozsonyi út 49. sarkán magasodott az úttest kockaköveiből a barikád. A házból Erdős doktort is kihajtották más, idősebb zsidó férfiakkal kőhordásra; a fiatalabbakat már régen elvitték. Négy sorban hat egymás fölé rakott kockakő, ez a fal áttörhetetlen. A Sztálingrádtól eddig elért T–34-es páncélosok itt fognak megtorpanni.

Mi, gyerekek néztük a kapuból, ahogy a fagyban görnyedő öregek piszkavassal és kalapáccsal kopácsolnak, megpróbálják egymástól elszakítani a szurokkal egymáshoz tapasztott, arasznyi élű kockákat, és ölben emelve odaviszik az úttorlaszhoz. Vadászcsizmás, fekete nadrágos, zöld inges fiatalemberek felügyeltek a munkára, siettették az öregeket. Egyiknek olyan díszes ostora is volt, mint a konfliskocsisoknak, azzal csördített az öreg zsidók nyakába. Nem tagadható, lázasabban is dolgozhattak volna.

Alighanem ez az ostoros fiatalember botránkoztatott meg egy idősebb urat a szomszéd házból, ahol keresztények laktak. Megesik, hogy az öreg az öreghez húz, ha át is hágja ezzel a felekezeti határokat. Tény, hogy az öregúr valahonnan elővette serétes vadászpuskáját, eltalálta, és megsebesítette ezt az ostorpattogtató fiatalembert. A nyilasok azt hitték, hogy valamelyik zsidó lőtt. Elkezdtek ők is vaktában lövöldözni. Fut a húsz barikádépítő, fedezéket keresnek, elesnek. Erdős doktor is elindult gyorsított lépésekkel a ház kapuja felé, nem rohant, hogy ne keltsen gyanút. A kapualjban már csak én álltam, a többi gyerek meg a felnőtt kapuőr, egy még öregebb zsidó, a lövöldözés hallatán föliszkoltak a lépcsőn.

Kinyitottam a bedeszkázott kaput, Erdős doktor beugrott, gyorsan be akartam csukni és kulcsra zárni, mielőtt még az a magas, karszalagos fiatalember, aki Erdős doktort követte, benyomhatná. Ketten nyomtuk belülről, egy gyerek meg egy öreg, de a talán huszonöt éves ostromlónak sikerült nekifutásból úgy visszatolnia bennünket, hogy a vadászcsizmája orrát a résbe betehesse. A játszma az övé volt, ott állt előttünk pisztollyal a kezében.

Magasabb volt Erdős doktornál, az ajka reszketett, meg volt sértve az önérzetében. Ezek a zsidók csak úgy becsapják az orra előtt a kaput? Erdős doktor arcán egy kis mosoly futott át, a vesztes játékosé. A fiatalember odatartotta Erdős úr arcához a pisztolyt, és belelőtt a halántékába. Dr. Erdős Kálmán elesett, fejéből a lépcsőház sáros, rózsaszínű műmárvány kövére folyt a vére. Az egyenruhás fiatalember most az én homlokomra célzott. Inkább csodálkozva, mint rettegve néztem rá. Leeresztette a pisztolyát, és kifordult a kapun.

Már egyre kétségbeesettebben mentek a villamoskocsik lőszeres ládákkal a frontra, vagyis négy-öt utcasarokkal odébb. Bátor asszonyok kimentek a házból, és innen-onnan még mindig tudtak kenyeret szerezni. Aznap a külső szobából, ahol egy aknabecsapódás miatt már nem volt ablak, a belső szobába mentünk aludni, de nem maradtunk ágyban, inkább az ablak mögött kucorogtunk, és szemléltük a csatát. Az égre felsüvítő Sztálin-gyertyák fényében láthattunk az utcasarkon egy-két háborús híradójelenetet, ezúttal nagytotálban, bekeretezetlenül. Egy tank átdübörgött a barikádon, félresöpörve a bazaltkockákat, nyomában más tankok és gyalogos katonák. 1945. január 17-ről 18-ára virradó éjjel néztük, ahogy a német katonák, akik golyószórójukkal a kőrakás mögött hasaltak, rohannak el a parkba. A front tovább haladt a Szent István körút felé.

A történelmi fordulatot tehát (nekem a felszabadulást, másoknak a vereséget) 1945. január 18-ának kora hajnalán saját szememmel láttam. Néhány fiatalasszony, tanárnő, divattervező, táncosnő az Internacionálét dúdolta, lelkesedtek. Elénekeltünk egy dalt Geier Flóriánról. Egy magas, vörösesszőke mozdulatművésznő, Magda néni tanított meg bennünket ezekre. Kommunista volt, és azt mondta, hogy azért legyünk mi is kommunisták, mert csak ők voltak betiltva. Az összes többi párt valamennyire együttműködött a kormányzattal. Azon az éjszakán hajnali négykor átadtuk magunkat a felszabadulás állapotának.

Később Magda néni elkedvetlenedett, és 1949-ben ugyanabban a síbakancsban, amelyben az ostrom idején áttelelt, megpróbált átszökni a határon. A határőrök lőttek rá, az egyik golyó eltalálta, a kórházban meghalt.

Ezerkilencszáznegyvenöt január 18-án délelőtt tízkor kiléptem a Pozsonyi út 49. számú ház kapuján. Két szovjet katona állt a járdán tépett pufajkában, kissé piszkosan, a fáradtságtól inkább közönyösen és hunyorogva, mint szívélyesen. Az emberek beszéltek hozzájuk, ők nem értették, bólogattak. Látszott, hogy nem nagyon érdekeljük őket. A két katona megkérdezte, hogy Hitler itt van-e a házban. Nem volt tudomásom róla, hogy Hitler itt lakna velünk, svájci védettségű budapesti zsidókkal együtt a Pozsonyi úton. Aztán a nyilasvezér Szálasi után érdeklődött; nem, ő sem lakott nálunk. Lassan megértettük, hogy a németek helyett Hitlert mondanak, a nyilasok helyett Szálasit. Elég egyszerű fiúk voltak. Géppisztolycsövüket markolva zseblámpával lementek az óvóhelyre, noszogatták az embereket, hogy álljanak fel, és minden zugba bevilágítottak. Voltak odalenn katonaszökevények is civilben, nem vitték el őket. Az oroszokat nem nagyon érdekelte, hogy ebben a házban zsidók laknak. Ha valaki magyarázta nekik, hogy ő zsidó, és így próbált kedvességet nyerni, nem sok sikert aratott. De velünk, fiúkkal nem voltak barátságtalanok, mi pedig megszoktuk, hogy Hitler után kutatnak a pincében. Volt odalenn egy ember, aki tudott szlovákul, és kicsit értette őket. Nyomban előlépett tolmácsnak, és ahogy az oroszok áthaladtak a csákánnyal frissen tört átjárón a szomszéd óvóhelyre, ez a szlovákul is tudó zsidó nyomban intézkedő szavakat hallatott, mintegy a pokrócba burkolózó emberek újonnan kinevezett, polgári ruhás parancsnokaként, majd kis tétovázását leküzdve, búcsút intett családjának, és utána futott az oroszoknak.

A katonák feltörtek egy drogériát, és megittak egy nagy üveg Chat Noir kölnivizet. Magabiztosan nyúltak ehhez a márkához, mintha ismerték volna, röviditalként minden bizonnyal ez volt a legmegfelelőbb. Nyomukban betódultunk mi is, civilek, helybeliek, zsidók – keresztények vegyest. Volt, aki élelmesen hátizsákot is hozott magával. Én is loptam egy szájharmonikát, amit később Rebenyákkal elcseréltem egy zacskó kockacukorra.

Kiléphettünk a házból, amelynek semleges védettsége bennünket történetesen megóvott, de a lakók másik felének életben tartásához nem volt elég hathatós. A kapuról lekerült a sárga csillag, ott feküdt egy hóbuckán a ház előtt. Most először léptem ki szabadon a házból, és most léptem ki talán a kiskorúságból is, abból, hogy ezt sem szabad, azt sem szabad. Került néhány cirill betűs felirat a házfalakra. Nem lőttek, nem bombáztak többet, fel lehetett jönni a pincéből. Kósza lövések azért még voltak; csak most a németek lőttek át Budáról. Egész géppuskasorozat csapódott be az utcába, megtanultam, hogy milyen lapos vagyok, amikor a falhoz simulok.

Mivel a lakást belövés érte, s rajtunk kívül voltak benne vagy harmincan, úgy éreztük, hogy menni kéne innen, valami otthonosabba, Zsófi néni és Gyula bácsi eredeti, Szép utcai lakásába, az talán üres, vagy legalábbis nincsen benne akkora zsúfoltság. Hirtelen ránk tört a vágy, hogy elbúcsúzzunk a maradóktól és a pincelakóktól, hogy kitörjünk a zsidó házból, ebből a hétemeletes, Bauhaus-stílusú gettóból, ahova bepréseltek bennünket.

Kiléptünk a Pozsonyi út 49. számú ház kapuján, a keményre taposott hó az aszfaltra jegesedett. Mindannyiunkon hátizsák, pokrócba varrt paplanokat szorongattunk, és egy szánkóra kötözve húztuk, ami kis motyónk még volt. Porhót kavart a szél, erősen fagyott, kesztyűnk nem volt, ujjaink vöröslilák. Égő házak mellett haladtunk el a sötétedő estében. A fekete ablakokon át gyengülő lángok festették rozsdavörösre a mennyezetet, amelyen még ott függött a rézcsillár. Néztük, mint egy domborított képet, hogy egy ház kettészelve, meztelen belsőséggel állt előttünk, mert a homlokzatát lekaszabolta egy robbanóbomba. Ferdén lógott a fürdőkád, de a mosdó még a helyén volt. Odébb, az ebédlőszobában a falnál állt a súlyos mahagóni pohárszék, az ebédlőasztal azonban három emelettel lejjebb csúszott. A rombolás szemérmetlen és kaján humora.

Fáradt, de megelevenedő emberek hordták-vitték a cókmókjukat, mentek haza, mentek az övéiket keresni, mentek, csak hogy mehessenek. Hátha valahol kenyeret is sütnek. Az úton emberek szánkón húzták, hátukon cipelték a motyójukat, katonák tankokon üldögéltek, vagy rajban haladtak. Ablakokból lángnyelvek nyújtózkodtak, talajszinten emberek és lovak feküdtek. A batyuval jövő-menő életbenmaradottak az emberekről nem farigcsálták le a húst, de a lovakról igen. Idős urak üldögéltek lóhullákban, zsebkéssel kapirgálták a csontokra fagyott húscafatokat.

Az ágyneműs batyuk kibomlottak, kétségbeesve öleltük a dunnát. Szerettem volna kiérdemelni Zsófi néni dicséretét. Egyszer az én kis támaszomnak nevezett. De az örömbe torokfacsaró üröm is vegyült, mert máskor „kis hipokritámnak” is nevezett valamilyen hízelgésemért. Az a kis hűvös, de kacér irónia most is benne volt Zsófi néni kíváncsi tekintetében, vajon hogyan birkózom meg az aggasztóan bomladozni kívánó bugyorral.

 

Konrád György 1944-es viszontagságairól szóló részletek az Elutazás és hazatérés Önéletrajzi regényéből a Visszaemlékezések menüben olvasható.

Sipos András
2014. February 25., Tuesday

Nevezetes ház. Kézdy György édesanyjával és húgával itt vészelte át az ostromot.

Sipos András
2014. February 25., Tuesday

Kende János édesanyjával ebben a házban élte meg a felszabadulást. Jelen volt, mikor egy nyilas a kapuban agyonlőtt egy idős férfit. Tanúja volt Berend rabbi nyilasokkal együtt végzett "begyűjtési" razziájának.