XIII. kerület, Róbert Károly körút 55.

Ismeri a ház történetét? Mesélje el!

Comments

Vass Zsuzsanna
2014. April 22., Tuesday

Én nem éltem még a háborúk, a fasizmus, a holokauszt idején. Csupán szüleim, nagyszüleim elbeszéléseiből ismerem jól azokat az embertelen, barbár időket. Még így is kevés volt rá a hatvan évem, hogy fel tudjam dolgozni a szeretteimmel történteket. Alighanem azoknak van igazuk, akik szerint ehhez sok emberöltőnek kell még eltelnie, hogy legalább a későbbi utódok fel tudják dolgozni az efféle szörnyűségeket. Az érintettek, nem is hiszem, hogy valaha is feldolgozhatják egyáltalán. Leszármazottaik pedig, minél közelibbek, szintén annál nehezebben.

Tovább...

Tizenéves édesanyám akkoriban a XIII. kerületben, a Róbert Károly körút 50-ben lakott a szüleivel. Ők maguk is üldözöttek voltak, csak éppen őket nem a származásuk, hanem a politikai hitvallásuk miatt üldözték tűzzel-vassal. Így aztán elvtársaikkal együtt illegalitásba kényszerülve, örökös életveszélyben harcoltak az embertelen hatalom ellen.Nem a saját bőrüket mentették, hanem azokét, akik őnáluk is nagyobb bajban voltak. Zsidó és cigány családokat szöktettek a budapesti sárgacsillagos házakból. Ők gettóknak hívták valamennyit.

Azután saját lakásukba fogadták be a szökevényeket, meg vidéki rokonaiknál, ismerőseiknél szállásolták el őket.
- És nem féltetek kicsit sem? - kérdeztem egyszer a nagyapámtól.
- Már hogy a ménkűbe ne féltünk volna? Tudod te, hogy hányan buktak le az elvtársaink közül?
- És velük mi lett?
- Volt akit helyből kivégeztek, és volt akit fölzsuppoltak a haláltáborokba menő vagonokba. Aztán sose láttuk őket többé...
- ... Dehát akkor...
- Nem, nincsen semmiféle "dehátakkor"! Érted? Egyszerűen nincsen más választásunk egy ilyen helyzetben. Ha emelt fővel akarjuk leélni az életünket, nem pedig szégyenkezve még saját magunk előtt is. És ha nem állunk oda a bajbajutottak mellé, mi sem számíthatunk majd senkire sem, amikor mi kerülünk sorra...

Pontosan nem tudom, hogy melyik csillagos házak lakóit segítették a nagypapámék maguk, és melyikekhez voltak beosztva a társaik a különböző akciókra. De az egyik házról maradt rám egy írás az édesanyámtól. Ebbe a csillagos házba a nagyapámék magukkal szokták vinni őt is. A legjobb barátnőjéhez. Ez a ház a nagypapámék házával szemben, a körút túloldalán húzódott elég hosszan. Gondolom, tényleg Róbert Károly körút 55. lehetett a pontos címe, ahogyan az Önök listáján olvasom. Emlékezni nem emlékszem a házszámra, pici lány voltam még az ötvenes években, amikor én is ott laktam a nagymamáéknál, de azután a hatvanas években a szüleimmel elköltöztünk a Thalmann utcába, amikor nekem megkezdődött az általános iskola. Addig azonban sokszor elsétáltunk a ház előtt a nagymamával, kéz a kézben. Amikor a ház elé értünk, mindig picit megszorította a kezében tartott kezemet, és megkérdezte:
- Ez az a ház. Tudod, ugye?
- Persze, hogy tudom! De mért kérdezed folyton? - dohogtam egyszer, mert akkor még nem értettem.
- Szeretném, ha nem felejtenéd el soha, amiről meséltünk neked - ölelt magához a nagymama - Emlékezned kell rá mindig, hogy elmondhasd majd te is a gyerekeidnek. Azután nekik is el kell mondaniuk az övéiknek. Ez nagyon fontos! Az utánunk jövő nemzedékek így tudhatják meg a teljes igazságot arról, hogyan éltek az előző korok emberei, mi minden tettek velük. Muszáj tanulniuk belőle az utánunk jövőknek, hogy velük ne tehessék meg ugyanazt. Ők ne dőljenek be mindenféle gonosz hazugságoknak, mindenféle gazembereknek.

Mesélte még a nagymama, hogy a felszabadulás után szovjet laktanya lett az a ház.
Arról is van egy családi történetünk.

Itt pedig küldöm édesanyám írását. A nagyszüleim nevében is. Meg a családom másik ága nevében is, hiszen édesapámék is ellenállók voltak. Egyikük sem fogadott el érte semmiféle kitüntetést, sem semmi egyéb jutalmat.

 

Vass Jánosné Gresó Gizella:
Utolsó esténk a sárgacsillagos házban
(post mortem publikáció)


A Duna-parton sétálva, ma is mindig elszorul a szívem. Próbálok tenni ellene, de sose sikerül. Pedig vagy fél évszázad is eltelt már azóta.
Olyan jó lenne legalább egyszer még az életben úgy csodálhatni a csillámló habokat, hogy ne látnám bennük azoknak az ártatlan felnőtteknek és kisgyermekeknek az arcát. Ne hallanám a segélykiáltásaikat. A kegyetlen, embertelen vezényszavakat, aztán a lövések éles, a testek tompa puffanásait. Mintha én is ott lettem volna közöttük, mintha valóban átéltem volna velük együtt azt az iszonyú gyalázatot. S mintha velük együtt haltam volna bele én is. Pedig csak hallomásból tudhattam, amiről a felnőttek még egymás között is csak suttogva mertek beszélni akkor. Előttem különösen igyekezték titkolni, hogy valószínűleg a legjobb barátnőm is közöttük volt, meg az egész családja, akiknek Mamával és Papával ennivalót, gyógyszert, tisztálkodószereket, meg könyveket, újságokat szoktunk éjszakánként titokban becsempészni a gettóba. A sárgacsillagos házba, ahová nem is lett volna szabad belépnünk. A Papa azt mondta, nagyon kell vigyáznunk, mert ha meglátnak, helyben felkoncolnak bennünket. Engem nem is akartak magukkal vinni. De én sírtam, toporzékoltam, hogy úgyis utánuk megyek, ha meg be mernek zárni, úgyis fellármázom az egész házat! Különben sincs joguk itt hagyni engem egyedül egy ilyen ocsmány világ kellős közepén! Szóval, addig cirkuszoltam, míg nagynehezen belátták, ha már egyszer az ő vérük vagyok, akkor elérkezett az ideje, hogy én is csatlakozzam a munkásmozgalomhoz. Az ellenálláshoz. Mindazzal az embertelen tébollyal szemben, ami alól megszabadulni, felszabadulni mindannyiunk egyetlen vágya volt akkoriban. Ezért könyörögtünk, a Jóistenhez éjt nappallá téve. Még olyanok is, akik sem előtte, sem utána, sosem szoktak imádkozni.
Az utolsó este lázas betegen találtuk kis barátnőmet, de gyöngécske erejét összeszedve felült az ágyban, amikor meglátott bennünket.
- Jaj, nem lett volna szabad jönnötök... - suttogta - mostmár túl veszélyes! Meg is ölhetnek érte benneteket!
- Ne aggódj, vigyázunk magunkra. - súgta a Mama, és kicserélte a borogatást a kislány homlokán. Aztán odafordult a felnőttekhez. - Tessék, itt van papír meg ceruza. Gyorsan írjanak össze mindent, amire szükségük van. Amit csak tudunk, megpróbálunk megszerezni. Most csak egy kis lisztet, sót, meg krumplit tudtunk hozni. És szappant. De holnap lesz tea, meg cukor is. Kérdezzék meg a többieket is, milyen gyógyszerek kellenek. Ennivalónk sajnos nekünk sem igen van. Nagyon be kell majd osztaniuk maguknak is.
- Tartsanak ki, ameddig csak lehet. - dörmögte a Papa - Ne adják fel a reményt. Az elvtársainkkal szervezzük a szökésüket. Családjaink sorra ajánlják fel saját keresztleveleiket, otthonaikat, ahol elbújhatnak. Aztán csak ideérnek végre valahára az oroszok.
- Micsoda tébolyult egy világ ez, Istenem! - vetett keresztet a Mama - Ahol egy háborúban az emberek egyetlen reménysége nem a saját hazájuk védő karja az ellenséges haderőkkel szemben, hanem éppen megfordítva! Hát miféle haza az ilyen, amelyiktől az ellenségnek kell megvédenie bennünket?
- És - kontrázott a Papa - miféle ellenség az olyan, aki a vérét nem csupán a saját hazájáért hajlandó ontani, de azért a tébolyult világért is, amely példátlanul embertelen brutalitással beléjük mart, ráadásul minden ok nélkül...
Ez volt a mi utolsó találkozásunk az én legjobb barátnőmmel. Sose láthattam többé sem őt, sem a családját, sem a sárgacsillagos ház többi lakóját. Hiába imádkoztunk annyit velük együtt, ki magyarul, ki héberül. A Papa meg, aki pedig korábban még magyarul se szokott soha, akkoriban el-eldünnyögte a szüleitől tanult szlovák imákat. Azt mondta, azt a nyelvet legalább az oroszok és az ukránok megértik, ha a Jóisten nem is.
Sajnos azonban hiába volt bármi fohász, mégsem értek ide a szovjetek időben. Oldalukon azokkal a magyar katonákkal, akiknek a lelkiismerete és a hazájuk iránti valódi féltése úgy diktálta, hogy a tébolyult világ eszement tombolása helyett a világ józanabbik felének összefogása, szövetsége mellé álljanak. Mindannyiunk érdekében. Az egész emberiség jövője védelmében. Emberéletek tömegeit mentve meg ezzel. No meg egy kicsit az országunk becsületét is.
Miként azok a fiatal csendőrök is, akik "falaztak" nekünk, hogy lehetőleg baj nélkül járkálhassunk ki-be a sárgacsillagos házba. Egyikük megígérte, hogy segít majd Papáéknak a szöktetésekben is.
Még olyan is akadt közöttük, aki a lelke mélyén nem is volt igazi csendőr, csak azért lépett be, hogy az üldözötteken segíteni tudjon.
Még a Tanácsköztársaság utáni őrjöngő megtorlások idején kiéheztetett kutyákkal marcangoltatták széjjel egyik rokonát is, - mesélte - pedig nem bántott az az ember soha életében senkit sem. Csupán a rettenetes nyomorból, éhezésből és megaláztatásból lett elege. A gyerekeinek emberhez méltóbb életet szeretett volna.
Sajnos túl későn érkezett a hír, kiadták a parancsot a sárgacsillagos ház soron kívüli, azonnali kiürítésére. Mire odaértünk, már nem volt ott egy teremtett lélek sem. Elhurcoltak, elhajtottak mindenkit. Öregeket, betegeket, asszonyokat, kisgyerekeket, válogatás nélkül. Mindenkit. Többek között a legjobb barátnőmet.
A tizenéves kisleányt, aki sohasem ártott senkinek. Kitűnő tanuló volt az iskolában, jólelkű, jószívű, aki mindig segített a társainak, amiben csak tudott. Orvosnak készült. Egy életen át betegeket akart gyógyítani, életeket menteni. Segíteni rajtuk minden erejével. Két évvel fiatalabb volt nálam, amikor hidegvérrel, kegyetlenül eltaposta őt az a világ, amelyiken segíteni szeretett volna egész életében. És amelyik talán még egy rossz szót sem kapott tőle soha, semmiféle bántást, semmi gonoszságot.
Azóta én is imádkozom folyton, akár az öregek. Imádkozom, jaj, csak a mi gyerekeinknek sohase juthassanak eszébe hasonló szörnyűségek e kedves folyóról, itt, a városunk, a hazánk szívében. Ti sohase rezzenjetek össze, sohase kapjatok gyomorgörcsöt, szívritmuszavart az ünnepi tűzijáték hangjaitól, színpompás fényeitől. Benneteket semmi, soha ne emlékeztethessen kegyetlenségre, öldöklésre, pusztításra. Haragra, rosszakaratra, gyűlöletre. Az életemet is odaadnám érte, ti soha ne tudjátok meg, mi az, hogy háború. Mi az, hogy megaláztatás, üldöztetés. Mi az, hogy félni, rettegni. Éhezni, fázni. Pincékbe bújni, és ott csak egyet tehetni egymásért: imádkozni. Imádkozni, akkor is ha talán nincs is kihez. Az életemet is odaadnám érte, ti ne tudjátok meg soha, mi az, hogy gonoszság, embertelenség. A legrettenetesebb gonoszság, a legszégyenletesebb embertelenség, ami csak létezhet!
Nem születhet olyan "ellenséges" haderő erre az eszement bolygóra, sem idehaza, sem sehol a világon, amelyiknek ne tudnék szívből örülni én is, ha mindettől az istentelen borzalomtól hajlandó megóvni a gyerekeinket, az életünket.

Ezt csak olyanok nem képesek megérteni, akik nem élték át velünk azokat az ép ésszel valóban felfoghatatlan időket. Amikor egy nép legfélelmetesebb, legvérengzőbb ellensége a saját hazája.