„Azt hiszem örülni fogsz ha olvasod, hogy csomagot lehet nekem küldeni…”
Éliás Verát 1944. november 10-én többezer társával együtt gyalog indították Hegyeshalom felé. November 20-án érkeztek Kópházára a Niederdonau-vonalat erősítő munkatáborba, ahol nyitott pajtákban helyezték el őket. December 4.-én postai levelezőlapot címzett Kópházáról „Lukács Béla úrnak Budapest, V. Váci út 16 fsz” címre, kérve, hogy juttassa el a lapot az édesanyjának. A postai pecsét dátuma 1944. december 8.
Tovább...
Az anyukának szóló születésnapi jókívánságok után Vera felsorolta, hogy kér „meleg harisnyát, zoknit, sapkát, kesztyűt, sálat, … azonkívül édességet, cukrot, süteményt, lekvárt, W.C. papírt, vattát, vastag gyertyát, vagy mécsest, kölnit. … egy ötkilós csomagba…”
A folytatást a rendelkezésre álló dokumentumok alapján képzeltem el. „Lukács bácsi”, akinek cipészműhelye volt a Váci út 16. udvarának sarkában, továbbította a levelezőlapot. Vera édesanyja már nem volt otthon, önként beállt egy menetbe, hogy megkeresse (!) lányát. Az édesapja írta az alábbi levélkét egy bizonyos Magduskának nagyon kérve, hogy küldje el a kért dolgokat.
Csak találgathatok, hogy az édesapának miért nem volt módjában Vera kérését teljesíteni; talán nem volt pénze, esetleg a zsidókat sújtó kijárási tilalom akadályozta? Magduskáról sem tudom, hogy kicsoda, de mint az alábbi feladóvevény mutatja, teljesítette soha nem ismert nagyapám kérését.
A csomagot tehát december 13.-án postázták, de nem tudom, hogy megérkezett-e a címzetthez (nem kérdeztem meg tőle korábban és 1990-ben hirtelen meghalt). De jó esély van rá, hogy nem kapta meg. „A magyar nyelvterületről származó zsidóság emlékmúzeuma” honlap szerint ugyanis Kópházáról december 18.-án a nők jó részét Lichtenwörthbe szállították (http://www.tm-it.co.il/avodat-kfiya/show_item.asp?levelId=65229), így a posta aligha találta már Éliás Verát a kópházai 298 jelű pajtában.
Írásommal nem csak saját családomra, hanem a házban lakó és dolgozó Lukács Bélára, s ki tudja, talán az ugyancsak ott lakó Magduskára kívántam emlékezni.
Édesanyám családja a Váci út 16-ban lakott, meglehetős szegénységben, ha jól emlékszem anyám elbeszélésére, egy udvari, szoba-konyhás lakásban. Négyen voltak, édesapja Éliás Miksa (1892-1945) borbély volt, de üzlete nem volt, talán házhoz járt. Édesanyja – nehéz leírnom, hogy nagyanyám, mert nem voltak élő nagyszüleim soha – Éliás Miksáné sz. Kohn Irma (1895-1944) időnként szintén házhoz járt manikűrözni. Két gyermekük volt, Éliás György (1920-1943) és anyám, Éliás Vera (1923-1990). Nem voltak igazán vallásosak, de szokásból – többé-kevésbé kóser háztartást vittek és anyám szerint az édesanyja hosszúnapkor böjtölt és elment a zsinagógába. Gyuri kereskedelmi iskolába járt, Vera négy polgárit végzett, s noha igen eszes volt, nem tanulhatott tovább. Fűzőkészítő lett, utolsó háború előtti munkahelye a Hungária Gumitextil- és Kötszergyár volt.
Tovább...
Családjából egyedül Vera élte túl a háborút. Fivére a bori munkatáborban halt meg, a Yad Vashem adatbázisában lévő lista szerint 1943-ban. Vera sok más nővel együtt november 9-én „vonult be” a KISOK pályára, majd az óbudai téglagyár érintésével gyalog hajtották őket végig az országon, hogy a nyugati határvidéken tankcsapdákat ássanak. Ezért tartózkodtak egy darabig Kópházán, majd tovább vitték őket Ausztriába, a Wiener Neustadt közelében lévő Lichtenwörthbe. (Helyek, dátumok, események mindenben egyeznek azzal, amit Czingel Szilvia „Szakácskönyv a túlélésért” című könyvében olvastam.[1], Itt a foglyok, többnyire nők, egy üres, fűtetlen gyárépületben tartózkodtak naphosszat, már nem dolgoztatták, de módszeresen éheztették őket. Nagyon sokan éhen haltak, vagy legyengült szervezetükkel betegségek végeztek. Vera 21 éves volt, elbeszélése szerint életét jó bakancsának és egy harminc év körüli asszonynak köszönhette, akinek volt egy paplanja és pártfogásába vette őt. S talán még annak, hogy el sem tudta képzelni, hogy nem tér vissza. 1945. április 2.-án a tábor felszabadulása után – már tífusztól betegen – azonnal hazaindultak. Pártfogója útközben meghalt, ő valahogy hazaért és otthon találta az édesapját. Édesanyját azonban nem, ő „önként beállt egy menetbe, hogy megkeresse a lányát”. Hetekig nagyon beteg volt, talán kórházba is került, később nem emlékezett erre az időszakra. Első és kínzó emléke az volt, hogy apja belehalt a feltehetően tőle elkapott kiütéses tífuszba. Édesanyjáról valaki hírt hozott; Bergen-Belsenben gázkamrában halt meg. Verának voltak Budapesten rokonai – a vidékiek mind elpusztultak – de egy kivétellel nem tartotta velük a kapcsolatot. Egész életében bánat és bűntudat gyötörte szülei halála miatt.
Emlékezésként ideillesztem az Éliás család odaveszett tagjainak utolsó és édesanyám deportálás előtti fényképét.
Comments
„Azt hiszem örülni fogsz ha olvasod, hogy csomagot lehet nekem küldeni…”
Éliás Verát 1944. november 10-én többezer társával együtt gyalog indították Hegyeshalom felé. November 20-án érkeztek Kópházára a Niederdonau-vonalat erősítő munkatáborba, ahol nyitott pajtákban helyezték el őket. December 4.-én postai levelezőlapot címzett Kópházáról „Lukács Béla úrnak Budapest, V. Váci út 16 fsz” címre, kérve, hogy juttassa el a lapot az édesanyjának. A postai pecsét dátuma 1944. december 8.
Az anyukának szóló születésnapi jókívánságok után Vera felsorolta, hogy kér „meleg harisnyát, zoknit, sapkát, kesztyűt, sálat, … azonkívül édességet, cukrot, süteményt, lekvárt, W.C. papírt, vattát, vastag gyertyát, vagy mécsest, kölnit. … egy ötkilós csomagba…”
A folytatást a rendelkezésre álló dokumentumok alapján képzeltem el. „Lukács bácsi”, akinek cipészműhelye volt a Váci út 16. udvarának sarkában, továbbította a levelezőlapot. Vera édesanyja már nem volt otthon, önként beállt egy menetbe, hogy megkeresse (!) lányát. Az édesapja írta az alábbi levélkét egy bizonyos Magduskának nagyon kérve, hogy küldje el a kért dolgokat.
Csak találgathatok, hogy az édesapának miért nem volt módjában Vera kérését teljesíteni; talán nem volt pénze, esetleg a zsidókat sújtó kijárási tilalom akadályozta? Magduskáról sem tudom, hogy kicsoda, de mint az alábbi feladóvevény mutatja, teljesítette soha nem ismert nagyapám kérését.
A csomagot tehát december 13.-án postázták, de nem tudom, hogy megérkezett-e a címzetthez (nem kérdeztem meg tőle korábban és 1990-ben hirtelen meghalt). De jó esély van rá, hogy nem kapta meg. „A magyar nyelvterületről származó zsidóság emlékmúzeuma” honlap szerint ugyanis Kópházáról december 18.-án a nők jó részét Lichtenwörthbe szállították (http://www.tm-it.co.il/avodat-kfiya/show_item.asp?levelId=65229), így a posta aligha találta már Éliás Verát a kópházai 298 jelű pajtában.
Írásommal nem csak saját családomra, hanem a házban lakó és dolgozó Lukács Bélára, s ki tudja, talán az ugyancsak ott lakó Magduskára kívántam emlékezni.
Gervai Judit
Budapest, 2014. április 16.
Emlékezés az Éliás családra
Édesanyám családja a Váci út 16-ban lakott, meglehetős szegénységben, ha jól emlékszem anyám elbeszélésére, egy udvari, szoba-konyhás lakásban. Négyen voltak, édesapja Éliás Miksa (1892-1945) borbély volt, de üzlete nem volt, talán házhoz járt. Édesanyja – nehéz leírnom, hogy nagyanyám, mert nem voltak élő nagyszüleim soha – Éliás Miksáné sz. Kohn Irma (1895-1944) időnként szintén házhoz járt manikűrözni. Két gyermekük volt, Éliás György (1920-1943) és anyám, Éliás Vera (1923-1990). Nem voltak igazán vallásosak, de szokásból – többé-kevésbé kóser háztartást vittek és anyám szerint az édesanyja hosszúnapkor böjtölt és elment a zsinagógába. Gyuri kereskedelmi iskolába járt, Vera négy polgárit végzett, s noha igen eszes volt, nem tanulhatott tovább. Fűzőkészítő lett, utolsó háború előtti munkahelye a Hungária Gumitextil- és Kötszergyár volt.
Családjából egyedül Vera élte túl a háborút. Fivére a bori munkatáborban halt meg, a Yad Vashem adatbázisában lévő lista szerint 1943-ban. Vera sok más nővel együtt november 9-én „vonult be” a KISOK pályára, majd az óbudai téglagyár érintésével gyalog hajtották őket végig az országon, hogy a nyugati határvidéken tankcsapdákat ássanak. Ezért tartózkodtak egy darabig Kópházán, majd tovább vitték őket Ausztriába, a Wiener Neustadt közelében lévő Lichtenwörthbe. (Helyek, dátumok, események mindenben egyeznek azzal, amit Czingel Szilvia „Szakácskönyv a túlélésért” című könyvében olvastam.[1], Itt a foglyok, többnyire nők, egy üres, fűtetlen gyárépületben tartózkodtak naphosszat, már nem dolgoztatták, de módszeresen éheztették őket. Nagyon sokan éhen haltak, vagy legyengült szervezetükkel betegségek végeztek. Vera 21 éves volt, elbeszélése szerint életét jó bakancsának és egy harminc év körüli asszonynak köszönhette, akinek volt egy paplanja és pártfogásába vette őt. S talán még annak, hogy el sem tudta képzelni, hogy nem tér vissza. 1945. április 2.-án a tábor felszabadulása után – már tífusztól betegen – azonnal hazaindultak. Pártfogója útközben meghalt, ő valahogy hazaért és otthon találta az édesapját. Édesanyját azonban nem, ő „önként beállt egy menetbe, hogy megkeresse a lányát”. Hetekig nagyon beteg volt, talán kórházba is került, később nem emlékezett erre az időszakra. Első és kínzó emléke az volt, hogy apja belehalt a feltehetően tőle elkapott kiütéses tífuszba. Édesanyjáról valaki hírt hozott; Bergen-Belsenben gázkamrában halt meg. Verának voltak Budapesten rokonai – a vidékiek mind elpusztultak – de egy kivétellel nem tartotta velük a kapcsolatot. Egész életében bánat és bűntudat gyötörte szülei halála miatt.
Emlékezésként ideillesztem az Éliás család odaveszett tagjainak utolsó és édesanyám deportálás előtti fényképét.
[1] Másik dokumentum Lichtenwörtről: http://www.hdke.hu/files/csatolmanyok/9_Lichtenworth.pdf