Budapesten születtem 1928. augusztus 27-én, a Fővám tér 2-3-ban laktam.
Tovább...
1944. június 21.
Szüleim, Kertész István és Czettel Rózsa, jó barátai voltak Halbrohréknak, akik a második emelet 6-ban laktak. Az összeköltözködéskor két szobát kaptunk az első emeleten. Többek közt ott lakott Székely Éva, aki naponta töbször járt fel alá az öt emeleten, hogy trenírozzon. Már arra gondolt, hogy úszóbajnok legyen a következő olimpián. Én két évvel fiatalabb vagyok, de sportból vele tartottam. Éva 1946-ban úszóbajnok lett. Én meg a munkatáborba menéskor Szálasi parancsára jól bírtam Pécelig a gyalogutat. Ott ismerkedtem meg Lengyel Gabival, Kórody, Szász és még egy párral. Nem hallotam többet róluk.
Gabival voltunk az Operában engedély és sárga csillag nélkül.
Egy bombatámodáskor a Visegrádi es a Katona József utca kereszteződésében bomba robbant. Nagy krátert csinált, ha egy kicsit odébb esett volna talán nem írnám ezt a visszaemlékezést.
Október 16-án a Szálasi kormány behívta 16 és 60 év közötti férfiakat munkaszolgálatra. Pécelig gyalog kellett menni. Ott tankcsapdát ásattak velünk és csak egy hét múlva kaptunk élelmet. November elején jött egy orosz támadás; éjjel felébresztettek és erőltetett menetben visszavonultunk hátizsákkal, hálózsákkal és lapáttal a kezünkben. Akik nem bírták az iramot, azt agyon lőtték. Budafokra értünk és a következő reggel Wallenberg keresett minket mint svéd védelem alatt állókat, így menekültünk meg, apámmal együtt. Visszakerültünk a Visegrádi utca 9-be. Másnap még egyszer keresték a 16 és 60 közötti férfiakat; de sikerült elbújni. Szüleim elhatározták, hogy egy svéd védett házba költözünk.
November végén költöztünk be a Katona József 21-be. Ez lett a vesztünk.
Örültünk, hogy kaptunk egy szobát, pár héttel később egy barátom és a szülei, Vigdorovits Artúr építészmérnök, majd közös barátaink, Szabóék is a mi szobánkba zsúfolodtak. December vége felé már lehetett hallani az ágyudörgést Újpest felől.
December 30-án a nyilasok nem tisztelték a ház extra-territorialitását, a svéd védettséget. Mindnyájunknak az Andrássy út 60-ba kellett mennünk. Köztünk volt Richter Gedeon gyógyszergyáros is. Őt, a szüleimmel és hatvan emberrel együtt a Dunába lőtték. Nekem sikerült a sorból kikerülnöm. Értesítettem Raoul Wallenberget. A hadügyben azt ígérték neki, hogy nem lesz baj, de mikor a helyszínre ért, és kérdezte hol vannak a védettjei, azt a választ kapta, hogy “a büdös zsidók 10 perce a Dunában vannak”.
Hatan ki tudtak úszni, a rendőrök segítettek kijönniük a hideg folyóból. A szüleimet keresve egy svéd szanatóriumban találtam meg az egyik túlélőt, aki könnyek közt mondta mi történt az apámmal: az első világháborús sérüléséért vaskeresztes kitüntetéses hadirokkant főhadnagy 50 éves korában így fejezte be életét. Anyánknak az Andrássy út 60-ban felajánlották, hogy ha segít főzni, jó bánásmódban lesz része. Sajnos hitt nekik, de az utolsó nyilas, hogy fel ne ismerjék, mindenkit megölt. 47 éves volt, középiskolai tanárnő, később panziótulajdonos a Fővám tér 2-3-ban és Balatonbogláron, az Éden Panzióban.
[Kertész Tamás 1949-ben húsz évesen, rokonait követve Argentínába emigrált. Ma is ott él gyerekeivel és unokáival, az utóbbi időben gyakran tesz eleget iskolai meghívásoknak és meséli el az üldöztetés személyes történetét.]
Comments
Budapesten születtem 1928. augusztus 27-én, a Fővám tér 2-3-ban laktam.
1944. június 21.
Szüleim, Kertész István és Czettel Rózsa, jó barátai voltak Halbrohréknak, akik a második emelet 6-ban laktak. Az összeköltözködéskor két szobát kaptunk az első emeleten. Többek közt ott lakott Székely Éva, aki naponta töbször járt fel alá az öt emeleten, hogy trenírozzon. Már arra gondolt, hogy úszóbajnok legyen a következő olimpián. Én két évvel fiatalabb vagyok, de sportból vele tartottam. Éva 1946-ban úszóbajnok lett. Én meg a munkatáborba menéskor Szálasi parancsára jól bírtam Pécelig a gyalogutat. Ott ismerkedtem meg Lengyel Gabival, Kórody, Szász és még egy párral. Nem hallotam többet róluk.
Gabival voltunk az Operában engedély és sárga csillag nélkül.
Egy bombatámodáskor a Visegrádi es a Katona József utca kereszteződésében bomba robbant. Nagy krátert csinált, ha egy kicsit odébb esett volna talán nem írnám ezt a visszaemlékezést.
Október 16-án a Szálasi kormány behívta 16 és 60 év közötti férfiakat munkaszolgálatra. Pécelig gyalog kellett menni. Ott tankcsapdát ásattak velünk és csak egy hét múlva kaptunk élelmet. November elején jött egy orosz támadás; éjjel felébresztettek és erőltetett menetben visszavonultunk hátizsákkal, hálózsákkal és lapáttal a kezünkben. Akik nem bírták az iramot, azt agyon lőtték. Budafokra értünk és a következő reggel Wallenberg keresett minket mint svéd védelem alatt állókat, így menekültünk meg, apámmal együtt. Visszakerültünk a Visegrádi utca 9-be. Másnap még egyszer keresték a 16 és 60 közötti férfiakat; de sikerült elbújni. Szüleim elhatározták, hogy egy svéd védett házba költözünk.
November végén költöztünk be a Katona József 21-be. Ez lett a vesztünk.
Örültünk, hogy kaptunk egy szobát, pár héttel később egy barátom és a szülei, Vigdorovits Artúr építészmérnök, majd közös barátaink, Szabóék is a mi szobánkba zsúfolodtak. December vége felé már lehetett hallani az ágyudörgést Újpest felől.
December 30-án a nyilasok nem tisztelték a ház extra-territorialitását, a svéd védettséget. Mindnyájunknak az Andrássy út 60-ba kellett mennünk. Köztünk volt Richter Gedeon gyógyszergyáros is. Őt, a szüleimmel és hatvan emberrel együtt a Dunába lőtték. Nekem sikerült a sorból kikerülnöm. Értesítettem Raoul Wallenberget. A hadügyben azt ígérték neki, hogy nem lesz baj, de mikor a helyszínre ért, és kérdezte hol vannak a védettjei, azt a választ kapta, hogy “a büdös zsidók 10 perce a Dunában vannak”.
Hatan ki tudtak úszni, a rendőrök segítettek kijönniük a hideg folyóból. A szüleimet keresve egy svéd szanatóriumban találtam meg az egyik túlélőt, aki könnyek közt mondta mi történt az apámmal: az első világháborús sérüléséért vaskeresztes kitüntetéses hadirokkant főhadnagy 50 éves korában így fejezte be életét. Anyánknak az Andrássy út 60-ban felajánlották, hogy ha segít főzni, jó bánásmódban lesz része. Sajnos hitt nekik, de az utolsó nyilas, hogy fel ne ismerjék, mindenkit megölt. 47 éves volt, középiskolai tanárnő, később panziótulajdonos a Fővám tér 2-3-ban és Balatonbogláron, az Éden Panzióban.
[Kertész Tamás 1949-ben húsz évesen, rokonait követve Argentínába emigrált. Ma is ott él gyerekeivel és unokáival, az utóbbi időben gyakran tesz eleget iskolai meghívásoknak és meséli el az üldöztetés személyes történetét.]