Apám (B. István) családja élt a 40-es évek elejétől ebben a Balassi Bálint 25. alatti házban egészen nagyjából a 2000-es évek elejéig egy 5. emeleti, utcafronti lakásban.
Amikor 1944-ben csillagos ház lett, apám 2 éves múlt. Nagyapámat (id. B. István), akit sajnos nem ismerhettem, már folyamatosan munkaszolgálatra rendelték. A velük élő dédapámat szintén. Nagymamám (B. Istvánné, szül.: T. Veronika) egyedül maradt apámmal és kishúgával, dédnagyanyámat (F. Emilia) barátok bújtatták a nyilas uralom alatt.
Tovább...
A nyilas hatalomátvétel után, egy ideig sikerült védett házba jutniuk a Pozsonyi úton, de onnan visszaszöktek a lakásba, mert biztonságosabbnak érezték.
Amikor a nyilasok razziáztak, a wc-ben lévő alkóvban bújtak el. Sokat segített a bujkálásban a házmester és egy, a házban élő, tiszt is.
Végül egy alkalommal, listával járták végig a házat és akkor, ahogy találták elvitték nagymamámat, ez valamikor késő ősszel lehetett 1944-ben. Előtte apámat megcsípte, hogy sírjon, mert kisbabákat nem mertek még elvinni...
A házból elvitt lakókat, főleg asszonyokat az óbudai téglagyárba "kísérték", ami akkor a csillagos házakból elhurcolt emberek egyik gyűjtőtábora volt Budapesten. Innen aztán gyalogmenetben hajtották a csendőrök a határig az embereket. Sok kegyetlenkedést látott nagymamám. (Egy nőt lelőttek, mert nem bírta tartani az iramot a magassarkú cipőben, amiben találták, amikor elhurcolták.)
Ha jól emlékszem Piliscsabán , a helyzetet kihasználva, a szomszédasszonyát is magával rántva, egy kofa kosara alá bújtak a vásártéren. Ez a parasztasszony segített nekik, estére szállást biztosított és másnap népviseletet adott, hogy abban szökjenek vissza Pestre.
Ez sikerült is nekik. A segítőjükkel a háború után is tartották a kapcsolatot.
Miután visszaszökött a lakásba, már nem keresték többet a nyilasok. Magyar nyilasok hurcolták el, magyar csendőrök őrizték és aztán hajtották a halálmenetben, német szót csak attól a sváb asszonytól hallhatott, aki segített neki. Mire pár nap múlva hazatért, a lakásból addigra sok mindent elvittek a szomszédok...de végül az ostromot is átvészelték.
Nagyapám és dédapám is túlélte a munkaszolgálatot. Nagyapámat oroszok szabadították fel és a fronttal jött haza aztán. Nem mert rögtön hazamenni, mert félt, hogy mindenkit elveszített, ezért dédanyámat bujtató barátjához ment, aki örömmel újságolta, hogy mindenki túlélte a nyilasterrort és az ostromot. A családom nagy része hihetetlen módon megmenekült, elmondásból tudom, hogy nagymamám unokatestvérének családtagjai akkor haltak meg, amikor Újvidéken a Dunába lőtték őket a bevonuló magyar katonák.
Az apám és családja a háború után Sopronba költöztek néhány évre, de később visszatérve ugyan ebben a Balassi Bálint utcai lakásban éltek hosszú évtizedekig. Nagymamám nagyon szép kort ért meg és majdnem a teljes hátralévő életét itt élte le a nagynénémmel és az ő családjával.
Gyerekkoromban sokat voltam náluk, nagyon szép emlékeim vannak erről a házról és az otthonukról, ahogy a családban mondjuk: a Balassiról...
Köszönet a sok jó embernek, akik segítettek és nagymamám bátorságának, amiért most elmesélhettem ezt a történetet és az archívumnak, hogy fennmaradhat a jövőnek és tanulságul szolgálhat azoknak, akik már csak elmondásból ismerhetik meg ezt a kort! A ház és a történetük állítson emléket nekik és sorstársaiknak! Mi gyermekek, unokák, nem felejtünk!
Comments
Apám (B. István) családja élt a 40-es évek elejétől ebben a Balassi Bálint 25. alatti házban egészen nagyjából a 2000-es évek elejéig egy 5. emeleti, utcafronti lakásban.
Amikor 1944-ben csillagos ház lett, apám 2 éves múlt. Nagyapámat (id. B. István), akit sajnos nem ismerhettem, már folyamatosan munkaszolgálatra rendelték. A velük élő dédapámat szintén. Nagymamám (B. Istvánné, szül.: T. Veronika) egyedül maradt apámmal és kishúgával, dédnagyanyámat (F. Emilia) barátok bújtatták a nyilas uralom alatt.
A nyilas hatalomátvétel után, egy ideig sikerült védett házba jutniuk a Pozsonyi úton, de onnan visszaszöktek a lakásba, mert biztonságosabbnak érezték.
Amikor a nyilasok razziáztak, a wc-ben lévő alkóvban bújtak el. Sokat segített a bujkálásban a házmester és egy, a házban élő, tiszt is.
Végül egy alkalommal, listával járták végig a házat és akkor, ahogy találták elvitték nagymamámat, ez valamikor késő ősszel lehetett 1944-ben. Előtte apámat megcsípte, hogy sírjon, mert kisbabákat nem mertek még elvinni...
A házból elvitt lakókat, főleg asszonyokat az óbudai téglagyárba "kísérték", ami akkor a csillagos házakból elhurcolt emberek egyik gyűjtőtábora volt Budapesten. Innen aztán gyalogmenetben hajtották a csendőrök a határig az embereket. Sok kegyetlenkedést látott nagymamám. (Egy nőt lelőttek, mert nem bírta tartani az iramot a magassarkú cipőben, amiben találták, amikor elhurcolták.)
Ha jól emlékszem Piliscsabán , a helyzetet kihasználva, a szomszédasszonyát is magával rántva, egy kofa kosara alá bújtak a vásártéren. Ez a parasztasszony segített nekik, estére szállást biztosított és másnap népviseletet adott, hogy abban szökjenek vissza Pestre.
Ez sikerült is nekik. A segítőjükkel a háború után is tartották a kapcsolatot.
Miután visszaszökött a lakásba, már nem keresték többet a nyilasok. Magyar nyilasok hurcolták el, magyar csendőrök őrizték és aztán hajtották a halálmenetben, német szót csak attól a sváb asszonytól hallhatott, aki segített neki. Mire pár nap múlva hazatért, a lakásból addigra sok mindent elvittek a szomszédok...de végül az ostromot is átvészelték.
Nagyapám és dédapám is túlélte a munkaszolgálatot. Nagyapámat oroszok szabadították fel és a fronttal jött haza aztán. Nem mert rögtön hazamenni, mert félt, hogy mindenkit elveszített, ezért dédanyámat bujtató barátjához ment, aki örömmel újságolta, hogy mindenki túlélte a nyilasterrort és az ostromot. A családom nagy része hihetetlen módon megmenekült, elmondásból tudom, hogy nagymamám unokatestvérének családtagjai akkor haltak meg, amikor Újvidéken a Dunába lőtték őket a bevonuló magyar katonák.
Az apám és családja a háború után Sopronba költöztek néhány évre, de később visszatérve ugyan ebben a Balassi Bálint utcai lakásban éltek hosszú évtizedekig. Nagymamám nagyon szép kort ért meg és majdnem a teljes hátralévő életét itt élte le a nagynénémmel és az ő családjával.
Gyerekkoromban sokat voltam náluk, nagyon szép emlékeim vannak erről a házról és az otthonukról, ahogy a családban mondjuk: a Balassiról...
Köszönet a sok jó embernek, akik segítettek és nagymamám bátorságának, amiért most elmesélhettem ezt a történetet és az archívumnak, hogy fennmaradhat a jövőnek és tanulságul szolgálhat azoknak, akik már csak elmondásból ismerhetik meg ezt a kort! A ház és a történetük állítson emléket nekik és sorstársaiknak! Mi gyermekek, unokák, nem felejtünk!