Lehet, hogy nem is 15-ike volt. Talán egy vagy két nappal utána. Nyolc éves gyerek voltam, nem figyeltem a dátumokat, de utólagos tudásom a nyilaspuccs napjához kapcsolja az alábbi történetet. A Bulyovszky (ma Rippl-Rónai) utcai zsidóház harmadik emeleti lakásában, ahol az összeköltöztetés óta éltünk, a három szobában három csonka család lakott. A lakástulajdonos néni férje és fia munkaszolgálatban volt, utóbbi a hirhedt Borban. Olga néni szívbeteg volt, ágyban feküdt, nem tudom, hogy úszta meg, de megúszta. Elköltöztek.
Tovább...
A másik szobában eredetileg unokatestvéremék laktak, de ők hamarabb kaptak észbe, talán tisztábban látták, hogy aki életben akar maradni, annak tennie kell valamit – ekkorra már sikerült hamis papírokkal megbízható búvóhelyre távozniuk. Nekünk anyám csak annyit mondott, hogy elköltöztek.
Anyám is megpróbált intézkedni: éppen erre a napra (honnan is tudhatta volna, hogy ekkor lesz a nyilaspuccs?) sikerült lefizetnie egy nyilast (vajon hogyan honnan szedte?), aki hajlandó volt őt – úgy emlékszem, 100 pengőért – kivinnie a csillagos házból, és elkísérni a svéd követséghez. Akkoriban mindenki a svéd menlevéltől várta megmenekülését (volt, akinek "bejött", volt, akiét a nyilasok egyszerűen széttépték.). Ott állt sorban egész nap, így mi hárman maradtunk otthon: anyám nővére és mi ketten, gyerekek.
Alighogy anyám elment, a házban megjelent egy nyilas különítmény. A kapukat lezáratták (a Bulyovszky u. 38. U-alakú ikerház volt az udvart lezáró nagy vaskapukkal.) Végigtrappoltak a gangokon, minden lakásba berontottak, közölték, hogy 15 perc alatt pakoljunk össze váltás ruhát, két napra való élelmet, és álljunk készen, visszajönnek értünk. Nagynéném összepakolt – nem emlékszem mit, hogyan, hány perc alatt – mi teljesen meg voltunk dermedve a félelemtől. Kabátot adott ránk, hátunkra csatolta a hátizsákot, majd egy jókorára pakolt hátizsákkal a hátán leült egy fotelba, mi mögé álltunk, és így várakoztunk. Két feketeruhás jött vissza értünk. Ránk ordítottak, hogy indulás – de a nagynéném nem mozdult. Tovább ordibáltak, rángatták – leesett a földre; nyilvánvaló volt, hogy eszméletlen (én, őszintén szólva, nem is értettem, mi történik). A nyilasok a két karjánál fogva a földön húzták az ajtóig, ott ledobták, egymásra néztek, legyintettek – és elvonultak. Így maradtunk életben.
Azok közül, akiket akkor elvittek, alig néhányan jöttek vissza.
Sohasem fogom megtudni, néném valóban elájult-e, vagy ilyen zseniálisan szimulált. Az agyonhallgatás éveiben egyetlenegyszer sem idéztük fel azokat a napokat, egyetlenegyszer sem beszéltünk erről többé.
Anyám sokórás sorbanállás után akkor ért haza, amikor az udvaron már összeterelve állt a menetoszlop, de még nem indították el őket. A nyilas házmester a kapuban állt, és amikor meglátta anyámat, erélyesen intett neki, hogy tűnjön el. Lám, ilyen is volt.
Anyám hétszer kerülte meg a háztömböt, mire a menet elindult, és a nyilasok eltűntek. Mindhárman a konyhában voltunk, amikor megérkezett. A gang felől a konyhaajtó volt közelebb – anya ide nyitott be. "Megvagytok?” – kiáltotta szinte sikítva, és amikor meglátott bennünket, elvágódott a konyha kövén.
Két ájulás egy napon.
A napokban elmentem a csillagos házba, ahol az összeköltöztetéstől a Sztehlo-otthonba való októberi bekerülésemig laktam. Éppen hazaérkezett valaki, beengedett, kedves és résztvevő volt. Így aztán alaposan körülnézhettem és fényképezhettem.
1-5.. kép: A ház az utca felől. Patinás terézvárosi ikerház francia udvarral, vasrácsos kapuval-kerítéssel. Az udvar persze emlékeimben jóval nagyobb volt, viszont a növényzet (azt hiszem, egyáltalán nem volt, kopár volt az udvar) alaposan megnőtt – egy óriási fa teljesen elfedi az egészet. Ezen az udvaron sorakoztatták október 15-ike után egy vagy két nappal a lakásokból lehajtott elhurcolandókat. Hogy hányan tértek haza közülük, nem tudom, csak a szomszéd lakásból elvitt két kis játszópajtásomról tudom, hogy Auschwitz volt a végállomásuk.
6.. kép: a 4-ik emeleti háromszobás saroklakás bejárati ajtaja (akkor nem volt ilyen szép fehér): a lakás tulajdonosa a Bergmann család volt – a néni anyámnak osztálytársa, így, ismeretség révén kerültünk éppen oda. A két másik szobába beköltöző két család: mi, Elődék (két felnőtt nő, két gyerek; a családhoz tartozó négy férfi munkaszolgálatban; egy már 42-ben meghalt az orosz fronton) és unokatestvéremék, Káldorék (anya, nagymama, három gyerek; az apa ekkor már orosz fogságban, de ezt ekkor még persze nem tudták). A férfiak közül egy sem élte túl, a nők közül nagynéném és öreg édesanyja éppen a Regent házban találtak menedéket, amelyben felrobbant egy német lőszerraktár...
7. kép: a gang. Életünk egyik fontos színtere. Esténként, amikor a kánikula alábbhagyott, megtelt a gang. Sorban könyököltünk a kovácsoltvas rácson és reménykedve lestük a „villódzásokat”. Azaz: közelebbről látszanak-e az orosz ágyúk torkolattüzei. A szemben lévő kopár tűzfal azóta egy emelettel magasabb lett, így ma már nincs meg az a „kilátás”.
8. kép: a keresztfolyosó a francia udvar felől. Itt laktak a keresztények. Azt hiszem, minden emeletre volt rendszeresítve egy ilyen biztonsági ember. A mi emeletünkön a keresztény néni nagyon kedves volt: nem zavarta el a gyerekeket, akiknek fontos megbízatásuk volt a keresztény lakások előtt hallgatózni és a rádióból idejében értesülni a közeledő bombatámadásokról.
9-10. kép: a régi, gyönyörű kovácsoltvas liftház, amely azzal vált számunkra nevezetessé, hogy a liftaknát körültekergő, simára csiszolt lépcsőkorláton csúszkáltunk versenyt, haszontalan kölykök, szüleink rémületére. (Nem hittük el, hogy veszélyes! Hát kapaszkodunk!)
Még sok emlék tolult fel bennem, de ez már így is több, mint egy épület egyszerű kommentárja.
Comments
Október 15-ike
Lehet, hogy nem is 15-ike volt. Talán egy vagy két nappal utána. Nyolc éves gyerek voltam, nem figyeltem a dátumokat, de utólagos tudásom a nyilaspuccs napjához kapcsolja az alábbi történetet. A Bulyovszky (ma Rippl-Rónai) utcai zsidóház harmadik emeleti lakásában, ahol az összeköltöztetés óta éltünk, a három szobában három csonka család lakott. A lakástulajdonos néni férje és fia munkaszolgálatban volt, utóbbi a hirhedt Borban. Olga néni szívbeteg volt, ágyban feküdt, nem tudom, hogy úszta meg, de megúszta. Elköltöztek.
A másik szobában eredetileg unokatestvéremék laktak, de ők hamarabb kaptak észbe, talán tisztábban látták, hogy aki életben akar maradni, annak tennie kell valamit – ekkorra már sikerült hamis papírokkal megbízható búvóhelyre távozniuk. Nekünk anyám csak annyit mondott, hogy elköltöztek.
Anyám is megpróbált intézkedni: éppen erre a napra (honnan is tudhatta volna, hogy ekkor lesz a nyilaspuccs?) sikerült lefizetnie egy nyilast (vajon hogyan honnan szedte?), aki hajlandó volt őt – úgy emlékszem, 100 pengőért – kivinnie a csillagos házból, és elkísérni a svéd követséghez. Akkoriban mindenki a svéd menlevéltől várta megmenekülését (volt, akinek "bejött", volt, akiét a nyilasok egyszerűen széttépték.). Ott állt sorban egész nap, így mi hárman maradtunk otthon: anyám nővére és mi ketten, gyerekek.
Alighogy anyám elment, a házban megjelent egy nyilas különítmény. A kapukat lezáratták (a Bulyovszky u. 38. U-alakú ikerház volt az udvart lezáró nagy vaskapukkal.) Végigtrappoltak a gangokon, minden lakásba berontottak, közölték, hogy 15 perc alatt pakoljunk össze váltás ruhát, két napra való élelmet, és álljunk készen, visszajönnek értünk. Nagynéném összepakolt – nem emlékszem mit, hogyan, hány perc alatt – mi teljesen meg voltunk dermedve a félelemtől. Kabátot adott ránk, hátunkra csatolta a hátizsákot, majd egy jókorára pakolt hátizsákkal a hátán leült egy fotelba, mi mögé álltunk, és így várakoztunk. Két feketeruhás jött vissza értünk. Ránk ordítottak, hogy indulás – de a nagynéném nem mozdult. Tovább ordibáltak, rángatták – leesett a földre; nyilvánvaló volt, hogy eszméletlen (én, őszintén szólva, nem is értettem, mi történik). A nyilasok a két karjánál fogva a földön húzták az ajtóig, ott ledobták, egymásra néztek, legyintettek – és elvonultak. Így maradtunk életben.
Azok közül, akiket akkor elvittek, alig néhányan jöttek vissza.
Sohasem fogom megtudni, néném valóban elájult-e, vagy ilyen zseniálisan szimulált. Az agyonhallgatás éveiben egyetlenegyszer sem idéztük fel azokat a napokat, egyetlenegyszer sem beszéltünk erről többé.
Anyám sokórás sorbanállás után akkor ért haza, amikor az udvaron már összeterelve állt a menetoszlop, de még nem indították el őket. A nyilas házmester a kapuban állt, és amikor meglátta anyámat, erélyesen intett neki, hogy tűnjön el. Lám, ilyen is volt.
Anyám hétszer kerülte meg a háztömböt, mire a menet elindult, és a nyilasok eltűntek. Mindhárman a konyhában voltunk, amikor megérkezett. A gang felől a konyhaajtó volt közelebb – anya ide nyitott be. "Megvagytok?” – kiáltotta szinte sikítva, és amikor meglátott bennünket, elvágódott a konyha kövén.
Két ájulás egy napon.
A napokban elmentem a csillagos házba, ahol az összeköltöztetéstől a Sztehlo-otthonba való októberi bekerülésemig laktam. Éppen hazaérkezett valaki, beengedett, kedves és résztvevő volt. Így aztán alaposan körülnézhettem és fényképezhettem.
1-5.. kép: A ház az utca felől. Patinás terézvárosi ikerház francia udvarral, vasrácsos kapuval-kerítéssel. Az udvar persze emlékeimben jóval nagyobb volt, viszont a növényzet (azt hiszem, egyáltalán nem volt, kopár volt az udvar) alaposan megnőtt – egy óriási fa teljesen elfedi az egészet. Ezen az udvaron sorakoztatták október 15-ike után egy vagy két nappal a lakásokból lehajtott elhurcolandókat. Hogy hányan tértek haza közülük, nem tudom, csak a szomszéd lakásból elvitt két kis játszópajtásomról tudom, hogy Auschwitz volt a végállomásuk.
6.. kép: a 4-ik emeleti háromszobás saroklakás bejárati ajtaja (akkor nem volt ilyen szép fehér): a lakás tulajdonosa a Bergmann család volt – a néni anyámnak osztálytársa, így, ismeretség révén kerültünk éppen oda. A két másik szobába beköltöző két család: mi, Elődék (két felnőtt nő, két gyerek; a családhoz tartozó négy férfi munkaszolgálatban; egy már 42-ben meghalt az orosz fronton) és unokatestvéremék, Káldorék (anya, nagymama, három gyerek; az apa ekkor már orosz fogságban, de ezt ekkor még persze nem tudták). A férfiak közül egy sem élte túl, a nők közül nagynéném és öreg édesanyja éppen a Regent házban találtak menedéket, amelyben felrobbant egy német lőszerraktár...
7. kép: a gang. Életünk egyik fontos színtere. Esténként, amikor a kánikula alábbhagyott, megtelt a gang. Sorban könyököltünk a kovácsoltvas rácson és reménykedve lestük a „villódzásokat”. Azaz: közelebbről látszanak-e az orosz ágyúk torkolattüzei. A szemben lévő kopár tűzfal azóta egy emelettel magasabb lett, így ma már nincs meg az a „kilátás”.
8. kép: a keresztfolyosó a francia udvar felől. Itt laktak a keresztények. Azt hiszem, minden emeletre volt rendszeresítve egy ilyen biztonsági ember. A mi emeletünkön a keresztény néni nagyon kedves volt: nem zavarta el a gyerekeket, akiknek fontos megbízatásuk volt a keresztény lakások előtt hallgatózni és a rádióból idejében értesülni a közeledő bombatámadásokról.
9-10. kép: a régi, gyönyörű kovácsoltvas liftház, amely azzal vált számunkra nevezetessé, hogy a liftaknát körültekergő, simára csiszolt lépcsőkorláton csúszkáltunk versenyt, haszontalan kölykök, szüleink rémületére. (Nem hittük el, hogy veszélyes! Hát kapaszkodunk!)
Még sok emlék tolult fel bennem, de ez már így is több, mint egy épület egyszerű kommentárja.